Szolidaritás - sportolóknál
A német úszóválogatott csillaga csak második lett az
olimpián, ezért a főedző kiküldte Floridába, egy úszó-iskolába.
A Der Spiegel megkérdezte a versenyzőtől, mi a különbség
otthoni és amerikai edzések között?
A csaj első helyen említette, hogy ott kint egymásnak
szurkolnak az úszók. Mikor már hullának érzi magát a kemény tréning közepén, a
többiek körülállják és biztatják, hogy menj tovább, meg tudod csinálni. Ugyanez
versenyen is megtörténik, egymásnak szurkolnak. Otthon – Németországban – ilyen
nincs. Ott örülnek, ha a másik szarul úszik, legalább egy gyengébb sportoló is
bekerülhet a csapatba, és egyáltalán csak csúfolják ha valami rosszul megy. Azt
már nem is említem, hogy az edzések kétszer olyan kemények, mint otthon (napi
háromszori adag, az első reggel 5-kor indul, két kilométeres bemelegítéssel…-
képzelheted milyen a többi.)
Hogy egymásnak drukkolnak, hogy
biztatják egymást azt korábban is mesélte nekem egy kint dolgozó edző
(csodálkozva persze, mert nálunk is divat ám a gyengén teljesítő lenézése, meg
az örvendezés, hogy na, végre leégett a csillag…). De most mikor egy német
olimpikon szájából hallom ugyanezt, csak a csodálni tudom a jelenséget: az
amerikai optimizmuson túl, ez egy egészen másfajta csapatszellemet, egyáltalán
másfajta társas viszonyt tételez fel. Gondold el, hogy az ellenfelednek
szurkolsz, annak, aki esetleg téged fog legyőzni!
Hihetetlen, de így van. És így
van jól. Ezért nyernek orrba-farba.