Ultimate fight

Véletlenül néztem bele a Net-en: ez egy olyan – eszköz nélküli – bunyó, ketrec harc-variáns, ami „majdnem” halálig megy. Jó, vállalták, önkéntes a dolog, sőt a kipurcanás előtt jelezhetné is hogy feladja. (Van aki már erre sem képes...) Ez a szerencsétlen valamikor a második menetben már földön volt, ellenfele meg kb. 20 másodpercen át püfölte a pofáját, folyt a vér, a bíró nézte, az áldozat nem tudott se védekezni, se jelezni. Végül leállították a meccset: a manus felállt, mosolygott és összeesett. Kivitték. Az elmúlt 5 évben három halálos végü fight-ról olvastam. (lehet hogy volt több is.)

De nem is ez az érdekes, hanem a közönség. Akkor jött lázba igazán, mikor az „áldozat” már földön volt, és a győztes pozícióban lévő mint egy motolla csépelte a fejét, ahol érte. A nézők arca boldogságtól ragyogott, egymásnak magyarázták a csodát, meg hogy még, méééég, mééééég… Hű a mindenit, hová jutottam, gyorsan átmenetem valami más portra. Hiába, ez a közönség-élmény egész nap elkisért: hogy tomboltak a szadi jeleneten, kifütyülték a bírót mikor végül leállította a meccset. A halálos végü ultimate után a lapok, tévék cáfolták, hogy a halálnak bármi köze lenne a verekedéshez, ugyan kérem, valami szart ehetett a looser vacsorára vagy mi, a meccs tiszta volt. Nehogy má’ elrontsák a néző örömét. Tudom, nagy pénzek vannak benne (fogadás) de ez nekem végletesen gusztustalan (embertelen). És ami rosszabb efelé megy a dolog: a ketrec harc – pláne ha vérre megy – jó adag adrenalint ad, megéri a belépőjegyet. Meg még sok minden mást. Az ember hanyagolható: minek jött oda és kész.

Micsoda világban élek, ahol ettől gerjed huszonötezer ember? Habár… a római cirkuszokban – anno – a gladiátorok ennél undorítóbb módon engedték le a vért. Kétezer év hiába telt el: maradt a szadi.

Rémes.