Jönnek az orosz zsenik (koncertek)

Most pl. a Touraine-i fesztiválon, a La Grange de Meslay-ban lépett fel egy bődületes zongorista – Alexej Wolodin. (Előtte egy Berezovszki nevű, aztán egy Sparov – Genfi verseny-helyezettje) De most Wolodintól vagyok kikészülve, ez a pasi tényleg zseni: úgy képzeld el, hogy egy óriás méretű csűrben vagyunk, hosszú és keskeny, ám a mennyezet csodálatos ácsmunka (olyanok a gerendák ott fenn, mint egy gótikus templom boltívei). Wolodin bejön: fekete póloban, kicsit köpcösen, azonnal belevág (Beethoven esz dúr szonáta, majd a Pathetique.) Valami eszméletlen ahogy uralja a zongorát, nincs megilletődés, manír, átszellemülés, faxni – jáccik, mintha övé lenne a világ. Isten kezében vagyunk. Az esz dúr szonáta rondóját olyan játékosan hogy alig ismerek rá. A Pathétique első tétele – na persze – démoni, de Wolodin csak izzad és gyúrja a hangszert, a hátamon fut a hideg. (A tétel végén lezseren törülközik…) A három tétel mindegyike hangsúlyozottan más, vidámság a végén se nincs persze, szláv szomorúság. De az egész darab nagyon ott van. Van a pasiban valami hihetetlen közvetlenség – nem Lan Lang), aki ma már csak a tévékamerának jáccik – ő maga a zene, (eszedbe se juthat, hogy netán félreüt vagy belesül) – egyszerű csoda jön ki a keze alól, ami neki természetes. Aztán feláll, meghajol – a közönséget alig látni a csűrben – és eltűnik. (Az igaz, hogy ez a helyszín is meghökkentő volt, egyszerűsége feldobta az játék eredetiségét – lebilincselt.)

Honnan jönnek szinte minden héten ezek a zseni-palánták. Mert csak jönnek. (A Mezzo-n kapom őket. Ha nagyon keresed, a Youtube-on Volodint is megtalálod.) Bocs, ez nem reklám, csak kérdés. Igaz, én már azt se bírtam felfogni, hogy a legveszettebb Sztálin-i terror alatt hogyan születhetett a Mester és Margaréta. Mindegy, nem értem a világot és kész.