zeneparadoxon

Martha Argerich Schumann a-moll koncertjét játssza, és azt veszem észre,hogy haját – loboncos, vállig érő, arcát félig elfedő – arra használja, hogy elbújhasson mögötte és hogy arra frázisra koncentrálhasson, ami épp kibújik a zenekárai háttérből, csak így fogalmazódik meg átütő erővel az, amit ő csinál.

Ez a pódium-paradoxon: el kell bújnia a közönség elől, hogy a közönségnek játszhasson, nem szabad jelen lennie, miközben - egy másik szinten - mindennél intenzívebben van jelen a pódiumon. Mert azt látom,hogy Barenboim is így bújik el, igaz, nem ennyire feltűnően, csak magába zárul, ha néha felpillant a karmesterre, valami egészen távoli világból érkezve néz rá és máris megy vissza (mondjuk épp Brahms d-moll zongoraversenyébe…). Oda, amit épp csinál, abba a burokba, ami csak akkor segíti, ha rajta kívül nincs benne senki. De Richter is így dologozott: kijött a pódiumra, a lehető leggyorsabban leült a zongorához és azonnal belevágott – és már akkor sehol se volt körötte (fejében) a közönség.

Ki-ki más-más eszközzel teremti meg az a burkot ami elválasztja a közönség fizikai jelenlététől és önmagába zárhatja. Ugyanakkor ez a burok csak akkor épül köré, ha legalább ezren figyelik, akiknek át akarja adni magát és produkcióját. A jelenlét feltétele a jelen-nem-levésbe menekülés. Illetve a zenét épp létrehozó privát erőfeszítése elrejtőzik, hogy a létrehozott, hangzó zene előtérbe kerülhessen.

Valahogy így.