a presszósnő

Kávégépet akartam venni, de olyan spécit. Presszó-csinálót, nem amerikai kávét lötyögtetőt. Ráfáztam a fogyasztóira: négy végtelen polcon volt vagy hatvan gép, kilencezertől kétszázvalahányig. Feladtam, egyelőre. Valaki, aki ért hozzá, majd megmondja, melyiket kell venni.
Annak azért örülök, hogy visszajön a presszó formátum, sőt a dolgi mellett van egy bank, annak halljában is van finom kávézó-hely, ott még presszósnő is van. „Szerkesztő úr, a szokásos?”. Tízenéve nem hallottam ilyet.
Nem is olyan nagyon régen, úgy értem, nem Krúdy idejében volt, hogy „Józsikám, a szokásost, meg a lapokat!”, ami ugye vendéglő. Aztán presszó, már polgáribb, lazább… Ki nem hagytam volna. Mándy Ivánnak is volt törzshelye, presszósnő megkülönböztetett mosollyal („ne álljon sorba, majd kivisszük…”), és még tízest se kellett a blokk alá tennie. (Emlékszik még valaki erre a tize-bulira?)
Aztán eltűnt a presszósnő, meg a presszó-kultúra. Az, amikor délután négykor elkezdtek megtelni a kis helyek, füst, duma, intimitás és politika. Olyan ember közeli zsongás. (Zsúfoltság, izzadás, kabátokat a ruhatárba, rumos-kávé tahingereknek és álértelmiségieknek stb.) Passzé. Az emberek, ha beülnek valahova, akkor esznek (munkaebéd, vagy csak kulináris), a pincér anonim. Kávé-ügyben csak a dolgi folyosóján álló automatának imádkozom, nem ám olasz presszóért, hanem csak capuccinóért, meg hogy vegye be a százasomat, - cserébe viszont nem kell vele beszélgetni, ,pléhből van, vissza is ad.
Igaz kéthetente benyeli az egészet. Na bumm, egy százas. Legalább van benne valami emberi.