az új magány
moziban Szerelem második látásra (Last Chance Harry) Emma Thompsonnal, istenien játszik a nő - (Dustin Hoffman-nal) Tulkorosok szerelme - visszafogott és emberi. A magányról. Na ezen beindult az agyam.
A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány – a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még filozófiában is ez volt a kor témája: egzisztencializmus, Sartre, David Riesmann: A magányos tömeg c. munkája, elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség”, (Heideggernél), a magány – mint sors, Camus-nél. A diagnózis látószöge többnyire tragikum érzése illetve a lázadás volt. Az írások egy része abban a reményben született, hogy valahogy ki lehet majd nőni belőle, hogy gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az ilyen típusú írások eltűntek, elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett, - megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie generációja ma már ötven felé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké.
E változás járt a fejemben a film alatt. Mert a szerelem-párkapcsolat, és magány viszonya egyébként is érdekel. Benne van a társas magányban, de mégis más, kiemelkedik belőle, mert igazán személyes. Két ember éli szürke életét, és mikor feltűnik valami távoli lehetőség, nem kapnak utána. Megszokták, ami rájuk rakódott, jobb benne, mint új sebeket szerezni. Végül is a társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségben lehetett látni, hogy már kialakultak a magány intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. És benne lenni már nem tragédia, az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető, sokan élnek így. A kilencvenes évek yuppie generációja már ötvenfelé közeledik, és ahogy kezdetben, úgy most is sokan egyedül élnek. Nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák: szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak. – Társalogsz, tehát van társaságod. Felszínes, na és? legalább nem horzsol.
Igaz, hogy amiről írok, nem általános, úgy fest, hogy a felnőttség velejárója, az első válás után már fel sem tűnik.
Szóval újmagány. Begubózás a rutin-napokba, rutin feladatokba (mennél több annál jobb). És ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelek, mosolyok, (sohase panaszkodj), azt mond, amit a másik szeretne hallani, vagy valami vicceset, (ne túl bonyolultat), gyorsan fejezd be, mert még komolyra válthat. Mobil az más, ott lehet dumálni büntetlenül, nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. (Élnek is vele…nők inkább, ffiak, kevésbé.) Ha valami jó történik, azt csak kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak), ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz. A mosdó meghallgat.
Az egészben az fura, hogy az intenzívebb (szerelmi) kapcsolattól már a sérülés lehetősége is visszatart. Emma Thompson pl. azt magyarázza Dustin Hoffman-nak, hogy azért mérges rá, mert ki akarja rángatni kellemes magányából, ahol nincs fájdalom, és bele akarja vinni egy kapcsolatba, ahol félni kell… De miért nem merünk kockáztatni? Olyan nagy eset, még egy seb a többi mellé, pár hónapos rémség, - de ha vállalod, legalább történt valami az életben. Az ember nem akarja, jobb magában lenni, nem kell másik. És persze már az is baj, hogy félünk az esetleges bántástól, ami talán nem is következik be, csak visszatart, lefogja az érzelmeket.
A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány – a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még filozófiában is ez volt a kor témája: egzisztencializmus, Sartre, David Riesmann: A magányos tömeg c. munkája, elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség”, (Heideggernél), a magány – mint sors, Camus-nél. A diagnózis látószöge többnyire tragikum érzése illetve a lázadás volt. Az írások egy része abban a reményben született, hogy valahogy ki lehet majd nőni belőle, hogy gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az ilyen típusú írások eltűntek, elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett, - megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie generációja ma már ötven felé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké.
E változás járt a fejemben a film alatt. Mert a szerelem-párkapcsolat, és magány viszonya egyébként is érdekel. Benne van a társas magányban, de mégis más, kiemelkedik belőle, mert igazán személyes. Két ember éli szürke életét, és mikor feltűnik valami távoli lehetőség, nem kapnak utána. Megszokták, ami rájuk rakódott, jobb benne, mint új sebeket szerezni. Végül is a társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségben lehetett látni, hogy már kialakultak a magány intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. És benne lenni már nem tragédia, az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető, sokan élnek így. A kilencvenes évek yuppie generációja már ötvenfelé közeledik, és ahogy kezdetben, úgy most is sokan egyedül élnek. Nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák: szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak. – Társalogsz, tehát van társaságod. Felszínes, na és? legalább nem horzsol.
Igaz, hogy amiről írok, nem általános, úgy fest, hogy a felnőttség velejárója, az első válás után már fel sem tűnik.
Szóval újmagány. Begubózás a rutin-napokba, rutin feladatokba (mennél több annál jobb). És ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelek, mosolyok, (sohase panaszkodj), azt mond, amit a másik szeretne hallani, vagy valami vicceset, (ne túl bonyolultat), gyorsan fejezd be, mert még komolyra válthat. Mobil az más, ott lehet dumálni büntetlenül, nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. (Élnek is vele…nők inkább, ffiak, kevésbé.) Ha valami jó történik, azt csak kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak), ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz. A mosdó meghallgat.
Az egészben az fura, hogy az intenzívebb (szerelmi) kapcsolattól már a sérülés lehetősége is visszatart. Emma Thompson pl. azt magyarázza Dustin Hoffman-nak, hogy azért mérges rá, mert ki akarja rángatni kellemes magányából, ahol nincs fájdalom, és bele akarja vinni egy kapcsolatba, ahol félni kell… De miért nem merünk kockáztatni? Olyan nagy eset, még egy seb a többi mellé, pár hónapos rémség, - de ha vállalod, legalább történt valami az életben. Az ember nem akarja, jobb magában lenni, nem kell másik. És persze már az is baj, hogy félünk az esetleges bántástól, ami talán nem is következik be, csak visszatart, lefogja az érzelmeket.
posted by alma at 6:14 PM
6 Comments:
Izgalmas kérdés, amit feszegetsz. Én úgy gondolom, hogy az élet esetlegesen nem feltétlenül attól nevezhető alacsony fordulatszámúnak, hogy egyedül avagy valakivel együtt él az ember. Mert közhely ugyan, de idekívánkozik, hogy az egyedül élni, nem azonos a magányosan élni állapotával. Tehát én úgy fogalmazom ezt meg hogy "már kialakultak az egyedül élés intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. És benne lenni már nem tragédia,".
Szerintem valaminek a lebomlása, lebontása folyik. Lehet, hogy nagyot tévedek, de én bizony üdvözlöm azt, hogy végre van lehetőség arra, hogy az ember először is önmagával tanuljon meg együtt élni, mert másokkal csak ezt követően lesz képes, hogy ne csöbörből vödörbe pottyanjon, amitől aztán végképp elveszíti a viszonyaira való rálátás képességét. Éppen a napokban folyt össznépi virnyogás a médiában az esküvők számának drasztikus csökkenése miatt. És nagyon jellemző az a hozzáállás a kérdéshez, ami a megkérdezett demográfus úr szavai mögül érződött ki. Ő azt mondta, hogy a mai generációt azon előző generáció gyermekei adják, akik anno sorra rendre elváltak, és ezek a mai gyerekek a házasodás elkerülésével próbálják a szüleik csapdahelyzeteit elkerülni. És úgy folytatta, hogy csak az a kérdés, hogy nem kerülnek- e ezzel egy másik csapdába. Mert a demográfus úr szerint az együttélés is legalább olyan sok bizonytalansági tényezőt hordoz, akár a házasságban való élés. Hát könyörgöm! Akkor nem mindegy, hogy melyik csapdában vergődünk? A legnagyobb csapda éppen az, amikor már pusztán belső meggyőződésből képtelen az ember változtatni a helyzetén, amikor számos és számtalan értelmetlen és kiüresedett formális procedúra - méghozzá jó drága procedúra - köti és kényszeríti az embereket, hogy a legkülönfélébb méltatlan helyzetekben vergődjenek éveken át. Persze értem én azt is, hogy te az inga erőteljes kilengéséről írsz. Igen, de hát ez, azt hiszem minden lényegi változást megelőz. Sőt, azt gondolom, hogy az életünkben (egyéni és össztársadalmi szinten is) ez az inga mindig csak rövid időre kerül viszonylagos nyugalmi helyzetbe. Azért írtam nyugalmit, mert egyensúlyi helyzet, az mindaddig van, amíg áll a világ. ::))
jah ezis igaz...
tulkorosok szereleme? aszem a 60 évek "kiüresedett világ "felvetések böl egyenesen vonták le a következtetést egyesek, hogy amig élünk probálkozni kell, tehát ugytünik választ adunk ... a korábbiakra
az hogy ... vaminek a lebontása felé haladunk igen! korábban megirta Alma h az egykeség felé...
a társadalmi a családi felelöség felöl az egyéni felelöség felé elvégre is mindenkinek van személyi igazolványa teljes életünk követhetö ! régebben pl egy bigamista könnyedén elköltözött egy másik hatóság látoköre a multját nem ellenörizte, csak különösen indokolt esetben, ez jelentösen megneheziti az ujrakezdés lehetöségeit
valojában állandoan ezzel foglalkozunk
az uj kapcolat és a külömbözö életvezetési "megtérések" számtalan film témája , mindez a személyes felelöség okán (ahogyan korábban számtalan irodalmi mü szolt arrol h meddig vállaljuk hogyan álljuk ellen lépjünk ki a családunk -közösségünk elveit etikáját megértve... )
a közösségek csapdáit már megértettük megtanultuk- hogy egy közösség mennyire embertelen tud lenni egy karizmatikus vezetö befolyása miatt
természetesen azt vontuk le belöle h a közösség veszélyes formáció , s a fenti esetet legjobb lebontani megszüntetni,
a pozitivumok? -nem azt tanitják ma sem hogy mitöl lett naggyá a romai (és itt nem a hoditást értem) biroldalom hanem hogy mitöl bomlott fel...
egy fát erövel kivágok felapitok-akár fogácsaira .. de elültetni, megvárni mig felnö az miszkika: meghaladja az "én "képességét
Úgy gondolom, hogy amikor a társadalmakban épül, vagy leépül, felbomlik valami, az soha nem vonatkoztatható csupán egy jelenségre, egy dologra, hiszen e dolgoknak, jelenségeknek számos kapcsolódási pontja van/lehet, mivel egyik a másikába ágyazódottan létezik/létezhet csak.
Talán rosszul fogalmaztam, de én arra gondoltam, hogy annak a változásnak, ami az egykeség felé is hajtja a népeket, vannak egyéb más dolgokra, jelenségekre kifejtett hatásai, azaz azok is e lebomlás részesei lesznek.
Egyébként is ebben az egykeség felé való elmozduásban - gondolom- mindenféle önvédelmi mechanizmus is belejátszik. Ezért is vagyok benne biztos, hogy az inga erőteljes kilengéséről van szó, amit ha továbbgondolunk, hát előbb vagy utóbb, de elindul visszafelé. Aztán hogy azt az emberiség megéri vagy sem, annak megint igen összetett, és így egy dologra nem redukálható okai lesznek.
Malvina, szögön találtad a fejet: megtanulni önmagunkkal élni, -hűt komoly feladvány.
A kérdés viszont az, hogy egy másik (a vele való élet) nem hoz-e ki belőlem valamit, amit eddig nem ismertem (jobb v rosszabb karakter-vonás, lélek stb) és azzal talán könnyebb (v rosszabb) lesz együttélni.
azért az egyedülléttől annyit birok szenvedni, h azt nem tudom elmondani. Igaz, van amikor örülök hogy hagynak a francba, békébe és magammal lehetek. De hosszu távon - pokol.
Természetesen én nem azt állítom /állítani egyébként sem állítok semmit, csak véleményem van :) /, hogy egyedül élni avagy párban, netán csoportban élni lehet csak az egyedül üdvözítő. Pontatlan voltam. Arra gondoltam, hogy pl. kinek mit jelent az együtt élni, az egyedül élni, stb. Én azt hiszem, hogy a csoportban élést kivéve minden variációban eltöltöttem annyi időt, éltem bennük, hogy a saját életemre vonatkozóan levonhatok valamiféle következtetést. És ebben a lényeg a "saját életemre vonatkozóan" van. Ugyanis szerintem teljesen személyiségfüggő a dolog. Vannak emberek, akik pl. nem tudják elviselni, ha egyedül reggeliznek, ha este nem fekszik valaki mellettük stb. / számomra nem ezek jelentik az együttélés lényegét, még akkor sem, ha nyilván nyújthatnak és nyújtanak is olykor egy-egy boldog pillanatot./Ez attól függ, ki milyen élettörténetet, gyermekkort, családi mintákat tudhat magénak. Persze hogy nagyon igaz az, hogy az ember csak mások között, mások mellett tudhatja meg, milyen is ő valójában. Mint ahogy a gondolatok jórésze is diskurzus közben születik. De továbbra is azt mondom, hogy az, aki egyedül él, 1 fő/lakás, az egyáltalán és nem feltétlenül van egyedül. Sőt. Alapvetően az ember nincs egyedül. Én pl. anno megkérdeztem a lányaimat, hogy szokták-e figyelni az embereket mondjuk a metróban utazva. És nagy megelégedésemre mindketten azt válaszolták, hogy persze, sőt, igen gyakran úgy érzik, hogy szeretik őket. /Ami nyilván nem azt jelenti, hogy olykor ne kapnának hideglelést egyiküktől-másikuktól!/ És ekkor nagyon megnyugodtam, mert tudtam, hogy ezek a lányok már soha nem lesznek, nem lehetnek egyedül, pláne nem magányosan. És ez nem holmi szentimentalizmus, hanem azt jelenti, hogy mindig lesznek körülöttük - ha nem is mellettük reggelente az étkezőasztalnál vagy este az ágyban - olyan emberek, akikkel, akikért soha nem fogyhatnak ki a feladatokból, kvázi mindig megtalálják a dolgukat a világban.
Post a Comment
<< Home