Sunday, August 09, 2009

cseh tamás nélkül

Reggel jött a hír, hogy most már mindig Nélküle.
Nagy kultúra volt ez a dalvilág. (CsT egy szál gitárral, Bereményivel…) Mondjuk a 25. Színházban, nézőtér dugig, őrjöngés a számok után. Bereményi szövegek - átmentek a köznapi beszédbe. A 25. színházból mentek a Jancsó-filmekhez, a Jancsó filmekben Cseh Tamás énekelte a "hej hej"-t (titkos jelszó, vagy mi lett belőle) - a filmekből a táncházba nyílt az átjárás, (Keksz klub?) -bár itt már oszlott kettő-háromfelé a sor. Szóval kultúra volt, nem mondanám hogy szub, csak kult. Ja, meg a 424-es, meg a Karádi-dal - hát azt többször kellett neki, egymás haját téptük a kemény padokon. Aztán a lemezek Désiré - sokáig csak szalagon volt meg nekem, aztán valahogy elmúlt. De érdekes, hogy most előjött, pár éve tán? "Fordítsuk fejéről talpára Hegelt, passzolj egy cigarettát" - mondom az iskolában és van aki tudja folytatni, hogy a túróba...
De most komolyan: ezek a dalszövegek horzsolnak, - szürreális, groteszk és mély lira kevercsein mosolyognak a sorok, poén alig, de ha, akkor nagyon. (Petőfi halála - volt amikor még bőgtem is rajta...) Apa kalapja - semmi sincs benne és minden az akkor-ból, a félárva korból. Olykor kis ellenzéki flair, csak bennfentes értette, de élveztük. Ezek a szövegek és dalok benne maradtak a korban, benned, bennem, bennünk - nyelvünkben, képvilágunkban. Mit mondjak: így nézünk filmet is.
Mély ez a kultúra, mint hiszem. Legalább két generáció nyelvi háza/hazája, hm. - mégis inkáb: háza, picit ma is fáj, mikor olyan... Lee van Cliff („Barleycorn, Charley, Hombre és Dick, - hátat a falnak és megdögleni.”) Hát igen. - így.
és mindig csak végig, /a legvégéig, /a végnek végéig, /igazán, csakugyan, /és ott aztán hej / ... nincsen más csak csakugyan. (a hej hosszan kitartva...)
De most aztán pont.

0 Comments:

Post a Comment

Links to this post:

Create a Link

<< Home