Szolidaritás - sportolóknál

A német úszóválogatott csillaga csak második lett az olimpián, ezért a főedző kiküldte Floridába, egy úszó-iskolába.

A Der Spiegel megkérdezte a versenyzőtől, mi a különbség otthoni és amerikai edzések között?

A csaj első helyen említette, hogy ott kint egymásnak szurkolnak az úszók. Mikor már hullának érzi magát a kemény tréning közepén, a többiek körülállják és biztatják, hogy menj tovább, meg tudod csinálni. Ugyanez versenyen is megtörténik, egymásnak szurkolnak. Otthon – Németországban – ilyen nincs. Ott örülnek, ha a másik szarul úszik, legalább egy gyengébb sportoló is bekerülhet a csapatba, és egyáltalán csak csúfolják ha valami rosszul megy. Azt már nem is említem, hogy az edzések kétszer olyan kemények, mint otthon (napi háromszori adag, az első reggel 5-kor indul, két kilométeres bemelegítéssel…- képzelheted milyen a többi.)

Hogy egymásnak drukkolnak, hogy biztatják egymást azt korábban is mesélte nekem egy kint dolgozó edző (csodálkozva persze, mert nálunk is divat ám a gyengén teljesítő lenézése, meg az örvendezés, hogy na, végre leégett a csillag…). De most mikor egy német olimpikon szájából hallom ugyanezt, csak a csodálni tudom a jelenséget: az amerikai optimizmuson túl, ez egy egészen másfajta csapatszellemet, egyáltalán másfajta társas viszonyt tételez fel. Gondold el, hogy az ellenfelednek szurkolsz, annak, aki esetleg téged fog legyőzni!

Hihetetlen, de így van. És így van jól. Ezért nyernek orrba-farba.