az utsó szerelem

Olyan nagyra vannak az első szerelem bájával, varázsával, - oké, ez rendben is van. De sztem az utsó szerelem sajátos íze, búcsúja, rezignációja is megér egy misét. Hogy nem lesz több, és hogy ez is (gyorsan) elmúlik. És ennek a "még van, de már múlik"-nak is van varázsa. Persze az a bökkenő, hogy nem lehet tunni, mikor jön az utsó – legalábbis ezt mondják. Meg aztán kisül, hogy az utsónak hitt után még jön valami és akkor az lesz az utsó. Csalóka játék.

Lehet. De sztem elég pontosan belőhető, hogy mikor jön el az utolsó. Nem azért mert nem jön több szerelmes partner, hanem mert belül adod fel. Ha van, akkor érzed, hogy ezt most ki kell élvezni, mert nem lesz több, - nem akarsz többet, elég volt (egy gonddal legyen má kevesebb – mondják Pesten), sejted, hogy kimész már az élet e célra berendezett szekciójából.

Így aztán az utsónak van valami rezignált bája: az ember elengedi magát, hagyod, hogy játszanak veled, nem csattansz fel ezen-azon, örülsz hogy élsz (hogy éled azt, ami adatott), figyeled magad és a másikat, mintha kívülről látnád az egészet, külső-belső megfigyelőként, közben élvezkedőként. Habár, ez utóbbi nem az igazi: élvezkedésről alig van szó, csodálkozás inkább, hála az életnek. És több a mosoly az arcodon. Mindennek örülni. Miért is valami más? Mindent tudsz már, de úgy kell tenned, mintha semmit se – mert tényleg újjal találkozol, olyannal, ami nem volt még, és ami nem lesz már. De erre, hogy mi jön utána, nem szabad gondolni. A perc a fontos, a nap, a hét, amíg van. És ne számolj. A többire lesz időd elég.

Olyan ez, mint valami életen kívüli állapot, ezért is más, mint az első varázsa. Még benne, de már a kilépéssel a lábadban.