Sunday, February 21, 2010

Varázsfuvola a Vígben.


Már az is csoda, hogy a két színház egymáshoz megy látogatóba. Még nagyobb a színházi opera. Marton László rendezésében a színház (játék) egyenrangú a zene-ének-mesestruktúrával.


Persze: jelenünkben vagyunk, a játszó személyek fele civilben, a főszereplő (Tamino: Nyári Zoltán) pizsamában, félálomban, kamaszágyban. (Egyébként az ágy végig játszik – mindig mást, azaz ugyanazt: a test (lélek?) válságának, a felnőtté válás fájdalmának a helye, máskor a vágy átalakító erejének, a nagybetűs ember életterének. Sarastro (Rácz István) tegnapi kultúrkáder öltönyben énekli basszus szerepét, a három gyerek a grundról, foci-mezben rohangál. A három hölgy, Monostatos (Kis Tivadar), meg az Éj Királynője viszont már fantázia-ruhákban. Nem sorolom. Álom és valóság pengeélén táncol a játék, tündéri megoldásokkal, szürreális gesztusokkal. (Papageno pl. egy mini-katedrálison reggelizik – a templom miniatűrje valahogy odakerült a herceg (Tamino) szobájába. Ugyanilyen pengeélen egyensúlyoz Marton rendezésének másik trouvaille-ja: a komikummal-tragikummal való billenő játék. (Pamina egy óriás késsel akar véget vetni életének, ám mikor Sarastro közbelép mi Paminát hátulról látjuk, és felénk forduló háta mögött, kezében szorongatva, - ott a kés. Ugyanez a test kínja és a lélek szenvedésének egymásba-játszatása (a vágy és az égi szerelem egymást kontrakarirozó – egymásba épülő dinamikája. Hiába testünk börtönében vagyunk boldog-boldogtalan lakók. E kettősségekkel való finom játék Marton rendezésének – interpretációjának – metafizikai újdonsága. Mit újdonságozok itt: a zeneszínházának lebilincselő ereje.

A három gyerek a nézőtérről – a való világból – szalad fel, kúszik be a függöny mögé, a színpadra, és a vége előtt ugyanígy kiszaladnak az „életbe”. Keretbe foglalják a történetet. A tér, amiben közreműködnek – fikció, mese, filozófia. Ám mivel ők kívülről érkeznek bele, tudnak segíteni. (Pl. ők akadályozzák meg hogy Papageno felakassza magát…J

A Schikaneder-történet jó néhány elemét ma se tudjuk pontosan dekódolni. (Kik ezek a gyerekek, ki a három nő, Sarastro zsarnokként humanista vagy a jó diktátora? És vajon szerelmes-e Paminába? (Sztem igen…) Marton elvágja a gordiuszi csomót: az előadás nem akar semmit se leszögezni: lebegést kínál, egyszerűen többvilágban (így, egy szóban) játszatja a művet, - mert a zenéből indul ki, s tudja, hogy ez az igazi fogódzó. Mert ez a zenei anyag felszínén bájos, majd filozofikus, legbelül tragikus Lage-ban szól. (Gondoljunk Sarastro végső távozására, Monostatos „ellenforradalmára”. (Egyetlen pont, amit gyengének találtam: mármint a figura és akciója nem elég hangsúlyos, vagy talán nem elég kétértelmű – már magam sem tudom.)

Kolonits Klára (Éj Királynője) drámaian érkezik – nem megáll a színpad közepén és rákezd a koloratúr áriába – nála cselekvő dráma a nagyária. (Bírja hanggal és interpretációval egyaránt. Zárójel: néha bőgtem…a zenei örömtől, bocs. Mert ez a zene itt nagyon szól, betölti a teret, a lelked-fejed. Megint csak rá kellett jönnöm, hogy nincs az a hi-fi, iPod stb. hanghordozó ami pótolná az élő zene mágiáját – és a Víg akusztikáját. (Zárójelben: az is csoda – régi „ház”, és hogy „válaszol”…

Csak azért írok ilyesmiről itten, mert a félig fanyalgó, félig nyögve nyelős kritikákat annyira igazságtalannak tartottam, hogy bosszúból végigélveztem a produkciót.:) Elfelejted, hogy egyébként miben tipródunk e falakon kívül (politika, acsarkodás, lenyúlás stb.) Lebegsz a Mozart-zene negyedik dimenziójában, - vagyis élsz, és két és fél órára boldog vagy.

Marton rendezésének sok-sok apró játékán ámulhatsz: Tamino mobilon kapja Pamina arcképét, Sarastro birodalmát laptopján nézi meg, a gyerekek focilabdája egyszer csak felemelkedik és a „plafonon” áll meg (ami egy óriás szőnyeg, pár perce még a földön terült szét, most plafon. (Zseniális díszlet-térmegoldás: Michael Levine.) Az Éj Királynőjének intrikus kommandósai apró lámpácskákkal bukkan fel, - csak úgy, semmi durvulás, csak bűbájos látványtánc. Nagy Ervin (Papageno) itt „civil”, - azaz színházi színész: opera/színház kézfogásának záloga – játékán sokat nevetsz, pedig sohasem csak-komikus. Megbocsátod, hogy nincs akkora hangja, mint operabéli kollégáinak. (Ő kapja a tapsrendben a legnagyobb ovációt…)A kórus (pazar hangzás) kötelekből készült függöny mögött látszik – a színpadfenéken kialakított zsöllyesorok vannak – melyek olykor tengert imitálnak, máskor Sarastro „figyelőpontját”. A kórus dinamikusan van jelen: olykor két oldalt tűnik fel, vagy nem látszik, majd csoportokra oszolva „avatkoznak bele” a cselekménybe” - minden bejelentkezésük drámai.

Mellesleg felvezetik a slusszpoént: a zsöllye sor előregördül a fenékszínpadból, benne a kórus énekel, és Tamino és Pamina – immár civilben - közéjük ülnek. Nincs összeborulás meg kiemelt hepiend, - együtt vannak-vagyunk. Mini-csoda.



képek: http://www.pestiszinhaz.hu/write/vig/eloadas/galeria.php?s=vara&t=_j

Labels: ,

2 Comments:

Anonymous mkg said...

Ahogy ígértem elolvastam a Terézanyu kettő kritikát (a Népszabi online is lehozta). Tetszett, meg az is hogy van amiről egész hasonlót írtunk, csak más oldalról.
Én v.mi olyasmit, hogy az a jó a lektűrben, hogy olykor hangosan röhögök pl. a helyzetkomikumokon, de ugyanakkor ami mögötte van, az mélyebben is elgondolkodtat. Ön ugyanezt megfordítva, hogy a bestelleren át tudnak a komolyabb dolgok is felszívódni a társadalmi tudatba.
Szerintem is ez a legnagyobb erénye a könyvnek.

Üdv.
Mkg

Sat Mar 13, 06:48:00 PM 2010  
Blogger filmfilozófia said...

köszi, nem tudtam h a Népszabi is lehozta.
jó hogy kb. hasonlót irt Ön. (blogoszférában tegeződni szokás, - ugy tudtam, de Önözni is tudok..:))
alma

Sun Apr 04, 05:51:00 PM 2010  

Post a Comment

Links to this post:

Create a Link

<< Home