Monday, March 22, 2010

egy jó regény (Sebald: Austerlitz)

Nem az az Austerlitz: (mondjuk, ami Tolsztojnál a Napoleon-i csata szintere...) Nem, itt az Austerlitz a főszereplő neve. Aki mesél – az irónak, a fiktív jegyzetelőnek. Egy brüsszeli pályaudvaron találkoznak először, kávét isznak és dumálnak. „- Mondta Austerlitz.” – a regény visszatérő refrénje, kötőmondata, logója. Mindenütt a világban élnek, néha évekig nem találkoznak, aztán ott folytatják ahol abbhagyták. Austerlitz-et a részletek érdeklik (építész, épülettörténeti emlékek kötik le, a részletek…)

Kiderül, hogy mint gyermeket Lengyelországból mentették ki, angol nevelőszülőkhöz került (rémes emlékek), apja is kiszökik, de eltűnik, anyja, hát... Megölik. Egy angol tanár fedezi fel, hogy tehetséges, attól kezdve tanul, mint állat. Tanár lesz ő is, de nem érdekli, anyját akarja megtalálni, nyomoz a nyomok nyomában – Krakkóig jut (tanítást már abbahagyta), és tovább – de azt már nem mesélem.

Fantasztikus regény, mert a történet mesélés furcsasága – „mondta Austerlitz” – kiegészül fotókkal. Mindent lefényképez, - nem illusztrációkat készit a regényhez, olykor semmi közük sincs a szöveghez, ám mégis. Egész különös fotózási technikát (művészetet) alakított ki. (Ma már irodalma van: „hogyan fotózzunk Sebald után?” c. tanulmány és a hozzá hasonló írások bizonyítják a regény/kép/szöveg posztavantgarde újdonságát. Persze megtalálja anyja sírját… de itt tényleg pont, olvad el inkább.

Sebald Angliában élt külföldiként, nem szerette hazáját. Meghatározó élménye az a gyerekkori történelem óra, ahol megmutatták nekik – német tanulóknak – a Holocaust képeit, de senki se tudta megmagyarázni, mi az amit mutatnak, mi az amit látnak. 2001-ben megjelent regénye után autóbaleset érte, meghalt. Úgy volt hogy felterjesztik Nobel-dijra.