A siker titka: Eszenyi bátorsága
Eszenyi hihetetlen bátorsága. Saját
lelkét-vérét teríti a néző elé a Vígszínház Premier c. előadásában: soha nem
látott viviszekcióval. (bejegyzés: 2019 április 2)
És sikere van. Nem is a darabnak, vagy
Cassavetes-nek, társulatnak, úgy az egésznek, hanem Eszenyinek. Olyat produkál
a Víg színpadán, amit ritkán láthatsz idehaza, de bátran mondom, hogy a
világban sem: önmaga viviszekcióját viszi a publikum elé. „Mindenki azt
kérdezi, hány éves vagyok?” – mondja előbb magában bosszankodva, aztán egy
slukk után előrejön és a nézők pofájába sírja- dadogja-ordítja. Mert a Premier c. játék itt a Vígben nem a
bemutató előtti idegességről, az utolsó simítások káoszáról, netán a főszereplő
hisztijéről szól hanem Myrtle Gordon-ról a sztárról, akinek játékán áll vagy
bukik ez a Broodway-i produkció. És Myrtle-nek ugyan sok baja van – a filmen
tök részegen találkozunk vele – de Eszenyi húzása mindent felülír: zseniális
húzással, és hihetetlen bátorsággal, önmagát boncolja: hogy ti. retteg az
öregedéstől, ami a Broadway-n a sztár halála.
Pedig Eszenyi ma ís
gyönyörű, sugárzása átüt minden jeleneten, ám lelke mélyén (mondja-mutatja) fél
az idő múlásától. A sztár legvészesebb, legkegyetlenebb sorsfordulójától. Igen,
önmagáról beszél-játszik, hogy bár még messze van a nagymama szerepektől, de azért
nem tudja ezt darabbéli asszonyt eljátszani, mert benne önmagáról kell
vallania. Ezért aztán a pia, a veszekedés: hogy nem tudom eljátszani, meg hogy
partnere ne üsse meg – amit a szerep megkívánna; meg hogy a rendezőnek – Manny-nak
azaz: Hegedüs Gézának – fogalma sincs
lelke titkolt küzdelméről, szóval mindez csak fedőszöveg, gesztus-paraván, ami
mögül Eszenyi színészi-emberi valója tekint rád. Szemünk láttára boncolja fel
magát. A pia is csak e „megmutatás” kínjának/elrejtésének gesztusa.
Már egy hónapja
volt a bemutató, Pest-Budán egyre többen akarják látni ezt a produkciót, mert
ez a játék Eszenyi révén most tényleg vérre megy. Engem meg bosszant egy-két kritikus
kollégám érzéketlensége. Miszerint e rettegett vallomást mellékesnek látják,
vagy csak hisztériát ott, ahol egy élet rettegését viszi a színész
véresen-valós gyötrelemmel a színpadra.
Eszenyi ezzel a
játékával színháztörténetet ír: a női színész-sors legmélyét mutatja meg, úgy
ahogyan korábban még soha senki nem merte. Igaz, hogy a rendezés (Martin Čičvák) pár jelenetet a látvány
kedvéért eltúloz (pl. a bárbéli dzsesszparádé, mutatós, csak hosszú betét, ami
eltereli a figyelmet.) De Eszenyi átverekszi magát ezeken az apróságokon: saját
lelke mélyrétegit felhozni fontosabb neki. Minek következtében, tán még soha
nem láttam ennyire őszinte és megrázó játékot tőle. Tényleg saját vérét viszi a
deszkákra.
Csoda.
posted by alma at 1:47 PM
0 comments
