Tuesday, January 17, 2012

a csajok macsókra várnak

Én meg írom itt a macsó-kritikákat. Pl azt a férjet, aki pár év után azzal hagyta ott feleségét és két gyerekét h nem bír megbirkózni a nő rákos megbetegedésével, inkább lelécel. A másik azt mondja,hogy megunta a nő seggét, rossz vele a szex – lelécel. (Csaj már van…)
Szóval ennek fényében mondom, hogy divatba jön a macsó. (Nem saját ötlet, a Der Spiegel uj számában van egy esszé erről. (Szerzáje: Christoph Scheuermann)Miszerint a nők (25-30 körül) unják a nyafizó, kezdeményezni nem merő, puhány srácokat. (Indiana Jones mit iPhone – irja a dolgozat írója.) Mert hogy ez a generáció (nők) megízlelte a karrier, sőt a hatalom ízét, már nem elnyomott háziasszony, mint nagyi volt 60 éve, hanem döntésképes. És nem tudnak igazán beleszeretni pasikba, akik nem tudják mikor kell egy nőt megcsókolni, tele vannak szorongással, inkább anyjukkal élnek, de a legnagyobb baj, h nem mernek közeledni, - csak beszélgetni akarnak - félnek a kötöttségektől,pedig nem ők (nők) nem akarnak semmi, mindenük van. (Na jó – gyerek kell…) Röviden: a pasik félnek a nőktől. Már írtam ilyen blogot korábban, de ez itt most komolyban megy.
Optimier-Frauen-nek nevezi őket – nem vad feministák, nem is lágy kislányok. Egyéniségek.

Jöjjön az a pasi és szorítsa neki az ajtófélfához – gondolják. Igaz,hogy közben határidőnaplójuk jár a fejükben, mégis - baromira szeretnének belezuhanni egy nagy szerelembe. Csak a kemény pasik tűntek el.

(én meg jövök itt valami kellemes kis Mozart klimpirrel, csevegek neki Murakami Haruki legújabb regényéről, mennék színházba is (Örkény-be Jelinket nézni, az a szerző jó kemény csaj ám...) Láttam rajta h csak udvariasságból bólogat... Aztán elolvastam ezt a "használati utasítást".) Hát így esik pofára az ember, ha nem vigyáz. Gyorsan fordulnak a szelek és divatok...
akkor se leszek macho.

Sunday, January 01, 2012

Zorán -- 2011 végén

Az év utolsó előtti napján Sportstadion, 20ezer ember, tombolás, éneklés, nyugi, mindenki mindenkit szeret.

A Körtánc (Koló) c. lemezéről (is) énekelt, vendégekkel: Pici és az LGT (a zenekar fennálásának) negyvenedik évét itt ünnepelte – az évforduló (fura) egyedül csak Zoránnak jutott eszébe. Hát, Presser zenéje (ő a zongoránál) majd szétverte a "házat – ment a sokezer watt, a jónép énekelt és nem akarta abbahagyni a refrént ("neked szól ez a dal…")

Nekem az maradt örökre emlékezetes, mikor Zorán behozta Ruzsa Magdit, aztán felkonferálta: „most én az én anyanyelvemen, ő az ő anyanyelvén fogjuk előadni az Ederlezi számot”. Ruzsa előbb magyarul, aztán ketten szerbül ("Proljeće na moje rame slijeće") énekeltek (zongora: Presser)– hát az frenetikus volt, bőgni kellett rajta (bár egy szót se értettem belőle) – de ahogy ők ketten… hát az csoda volt.
A lemezből az Esküvő c. szám: maga a filozófia (Dusán szövege zseniális) egész éjjel ment a fülemben, másnap előkaptam a lemezt és ment egész délelőtt. Hihetetlen milyen mély, szép, szomorú és igaz.

A közönség nem akart hazamenni, háromszor tapsolták vissza és Zorán mint valami kamasz kijött és azonnal belevágott. A végén, természetesen, az Apám hitte c. számmal zárt, a jónép könnyes szemmel (boldogan) indult haza, semmi tolongás, - szerettük egymást 2011 legvégén.

A legnagyobb szarban valami örömzene.