Sunday, November 25, 2012

Brecht a Vígben, 2012

A Jó embert keresünk c darab a prágai rendező (Michal Docekal) keze alatt – bravúros produkció, Eszenyi Enikő (kettős szerepben, Sen-te, a jó ember és Sui ta, a szőrös szívű kapitalista) csúcsra járatja a színpadot: ritka élmény. Nem erről akarok írni – a kritikát másutt jegyzem, - most csak Brechtről, meg hányatott életéről. Nálunk is hányatott volt ez az élet (mármint művészi produkciójának befogadása) – alig-alig értették mi az az „epikus színház”, mi az az „elidegenítési hatás” (Verfremdungs-effekt). Így aztán vagy dogmatikusan (Brecht elméleti dolgozataihoz ragaszkodva) vitték színre darabjait, vagy hagyták a franciba a teóriát. Most a Vígben modern színtézist láthatsz. Talán először Pesten.


De én most a Brecht-figuráról akarok írni: az otthontalan értelmiségiről. A Berlinben a húszas évek sztárja, 33-ban emigrál, Finnországból kér amerikai beutazást, megkapja, aztán a SZU-n keresztül (!) bumlizva Vlagyivosztokból érkezik Los Angelesbe. (Esze ágában sincs Moszkvában maradni: hamar megérzi a vérszagot: ekkor zajlanak a Nagy Perek…) Amerikában majd minden német emigránssal összevész, nem bírja nagyképűségüket, utálja, hogy nekik van pénzük, ő meg éhezik, novelláit, darabjait nem veszik Hollywoodban. Itt találja ki a mindent tudó nagyképű értelmiségiek groteszkjét, a Tuikat. Na ja, Adorno-nak (szerinte ő a fő-Tui) könnyű volt (viszonylag) Horkeimer szerzett pénzt az Intézethez és a túléléshez, - Brecht itt is kívülálló maradt. Aztán – a háború után –beidézik az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló Bizottság – McCarty-féle intézmény - elé. (hogy ő komcsi… - amiből annyi igaz,hogy utálta a kapitalizmust, baloldali volt.) Az első kihallgatás másnapján hajóra száll, - tudta mit várhat: Arthur Millert 1956-ig üldözték...) Európába érkezve felveszi az osztrák állampolgárságot (!), Kelet-Berlinben telepedik le, de művei jogát a nyugatnémet Suhrkamp-nál helyezi el: ismeri ő ezt a Ulbricht-féle (kommunista) politikai játszmát. Szóval itt sincs otthon, bár színháza nemzetközi siker (Theater am Schiffbauerdamm, később: Berliner Ensemble – Helene Weigellel), özönlenek a nyugati turisták a fal mögött virágzó színházba: unikum.

Szóval nincs hazája, persze mindent el is követ, hogy minden oldalról utálják. Legtöbb kollégája (ismerőse) feleségét, szeretőjét elrabolja, sprőd modoráról lesz híres, de közben tiltakozik az 53-as kelet-berlini felkelés leverése ellen.

Nagyon bírom a pasit.

Sunday, November 18, 2012

Az életminőség

Franciaországot a minap figyelmeztette az IMF hogy lefelé haladó pályára került és hogy az olasz-spanyol-portugál karéj újabb tagja lehet. A franciák említésére nekem beugrott ennek a hírnek egy másik olvasata: a déliek (franciák inkluzíve) szeretnek/tudnak élni, náluk a termelékenység növelése, puritán életvitel nem élvez elsőbbséget, csak akkor spórolnak, ha nincs pénzük, anarchisták a felsőbbséggel szemben és a szieszta mindenekelőtt. A „protestáns etika” (Max Weber) fordított változatát képviselik: társas lények, szeretik a gyerekeket, enni-inni jó (a gyorséttermek nem tudtak igazán gyökeret verni: az étkezés társas szertartás, aminek időben is megadják a módját.

Aztán az is eszembe jutott, hogy ez egy új szociológiai dimenzió: nem arról szól, ki mennyit keres, milyen kocsija van, hol nyaral – az életminőség, az … itt zavarba jöttem: legfeljebb körülírni tudjuk, nem kvantifikálható, szociológiai fogalomként alig van tartalma. Ne mosódjon egybe a munka- és szabadidő, (egyre több helyen rendeznek be ’szundi szobákat”), ne a vásárlás legyen az egyetlen szórakozás, a normális élvezeteket ne büntesse a rendszer, kérdésedre az utcán ne káromkodással válaszoljanak, kerülj ki a munkamánia és unalom szélsőségéből, legyen érdekes a világ. (Mert most sztenderdizált érdekességekkel traktálnak, a világról meg nem tudsz semmit.) És a frusztráció oldása ne az agresszió kiélése legyen, szorongásból ne legyen rettegés – kb. ilyesmik jutnak eszembe. (este fél hétkor egymást figyelik, ki mer elsőként felállni, hogy hazamenjen, - akkor van vége a munkaidőnek.)

Ahogy látom, az újkapitalizmus alapvető dilemmája: életminőséget akarsz vagy magasabb megtérülést? A franciák lepontozásáig ez csak annyit jelentett, hogy a „déliek” lusták, hazudoznak, ráncba kell szedni őket. Amiről nemcsak az kezd kiderülni, hogy nem igaz, de az is, hogy nem biztos az északi életstílusa – emberi mércével mérve - olyan vonzó. Egyáltalán: a modern civilizáció nem törődik az emberi igényekkel, csavarokként, program-elemekként kezeli őket, igényeiket meg ki-ki elégitse ki,ahogy tudja – csak ne a GDP rovására. (Mellesleg az újfajta GDP számításba ezért került bele a ködös életminőség-mutató: vagyis dereng már, hogy láb és kamatláb nem ugyanaz.)

Most ez az életminőség került végveszélybe – poén Max Webernél.

Wednesday, November 14, 2012

Férfiemancipáció

Tudom, hogy fura szóösszetétellel játszom: eddig csak nőiről beszéltünk. Ám most az történik, hogy egyre több férfi tanul meg főzni, háztartást vezetni – kezdetben segítgeni a családi munkamegosztásban, a válás után továbbképzés önfenntartási kényszerből. Korábban az volt a helyzet, hogy a férfiak többsége a válás után magatehetetlenné vált. Fogalma sem volt, mit kezdjen a szennyessel, vasalással, melyik üzletben vásárolja a kaját (hogyan főzze meg), hol keressen takarítónőt, hogyan tartsa számon csekkjei befizetését stb. (Ezek voltak a feleség házi feladatai…) Kényszerből, hobbyból kitanulták ezeket a „szakmákat”, - „emancipálódtak”, azaz saját lábon is meg tudnak élni.


Ezt csak azért említem, mert könyvben (A szerelem lehetetlensége) írok az „uj magányról”, ahol az egyedüllét bánata helyett egyre többen kezdik élvezni, önállóak, nem kell senkire tekintettel lenniök. Hogy magára zárhatja lakása ajtaját, nem kell a tigriscsikos gatyát mosni (a szingliség, mint női életforma darabjait említettem) Közben tudtam, hogy férfi szingli is van, de ennek az életformának „tanulási elemeit” nem láttam. Pedig a férfi-szingli életformának – mondjuk harmincöt felett - előfeltétele ez az átképzés. És ahogy látom, egyre többen tanulják ki e „szakma” rejtélyeit. Mert fontos a „váltáshoz” - nem kell azonnal egy másik házasságba beleugrani (az új házasság prózai jelszava: „legyen aki gondomat viseli…” volt… De lehet h cinikus vagyok.). Nem mondom, hogy ez valami mennyei megoldás – épp ellenkezőleg, a széteső társadalom szimptómája – csak a férfi-szerepre bontom le a jelenséget: emancipálódni kell, – konyhában, háztartásban is otthon lenni.

Ez új jelenség. Jó oldala is van: amíg a családi munkamegosztáson belül a ffi nemcsak mosogat, hanem bármilyen foglalatosságot el tud látni (baba szoptatáson kívül…). Csakhogy a jelenség túlnőtt a családkereten a válás utáni fontos szerepet kap az férfiak életvezetésében (Nem általános recept, - mondjuk: trend, ami mostanában kezd kialakulni.)

Hm. Hová megyünk?

Monday, November 12, 2012

Canterbury érsek lett - korábban olajban utazott

Azért ez egy óriási kulturális fordulat: az új Archbishop of Canterbury (Justin Welby, Durham püspöke) életének korábbi szakaszában egy olajcég igazgatótanácsában ült. Aztán persze jött a fordulat (egy autóbalesetben elvesztett lányát) pap lett és egy éve a Durnham-i egyházközség püspöke (vagy mi?). És mivel a Church of England-nak nem volt igazán jó jelöltje (meg az angolok vallásossága is meredeken zuhan lefelé) – végül ő kapta meg ezt a posztot, Állítólag zseniális tárgyaló-partner, karizmatikus figura. De akkor is: how come? A Church of England-hoz tartozik a Commonwealth 60 millió hívője, sok egyházi főembert kell lebeszélnie keménykedéséről, diplomácia, pénzszerzés (?) és egyéb igazi egyházi ügyek. És valamicske teológia (hm).

Az angol egyház így szekularizálja magát? Zseniális. Rájöttek, hogy nem a teológiával, liturgiával van a baj, - korábban se nagyon ezzel volt baj, az igaz - hanem a pénzzel, a hívekkel, a közösségekkel, meg a helyi püspökökkel. 60 millió emberrel kell törődnie. Igaz szolgált Afrikában egy évet kb. - tudja mi a szitu. Menedzser, és hogy erre van szükség: ez a nagy kulturális fordulat.

Igaz, még a Királynőnek is jóvá kell hagynia (aszem, legalább is) ezt a kinevezést... Hosszú procedúra, - de akkor is.

Thursday, November 08, 2012

Tom Wolfe új regénye - csalódás

sok éve nem publikált, most a Back to Blood c. hétszázoldalastól - 2012 októberében jött ki - megdobbant a szívem: valamikor (a „Mandarinzselé színű…” stb. - idején, meg A hiúság máglyája c. regényével, meg a Man in Full címóvel- nagyon bejött nekem. Mi több: teccet. Aztán már az Én, Sarlotte Simmons c. egyetemista csajokról szóló "eposza" necces lett, bár nekem, mint egyetemi embernek, ez még elment. (Sokat tanultam belőle a legújabb - hajszálfinoman érzékelhető - osztálykülönbségekről pl.) Ez a mostani regény irodalmilag gyenge. Hősei nem beszélnek, hanem felkiáltásokkal érintkeznek, a regény tele van felkiáltó jelekkel, érthetetlen szósalátákkal, - semmi értelmük - a figurák túlrajzoltak, az egésznek van valami "felfújt" jellege.


Az alapkonfliktus viszont talál: Floridában, pontosabban Miamiban vagyunk, ahol az osztálykülönbségek helyett az etnikai különbségek készülnek robbanni. Kialakult egy fura - egész Amerikára nem jellemző - hierarchia: legfelül a kubaiak vannak (menekültek, és azok leszármazottai, a lakosság többségét alkotják) alattunk az afroamerikaiak (utálják a kubaiakat és viszont), ő alattuk a Haiti-ból jött menekültek, illegális bevándorlók. (Ráadásul nem is franciául beszélnek - ahogy kéne, mert Haitin az a hivatalos nyelv - hanem valami torz, ősi népnyelven.) Ő alattuk – ugyancsak gyülölettől fütve – mindenféle népség: nicaraguából, oroszországból stb. Ez az etnikai felállás határozza meg a főszereplő (egy Nestor Camacho nevű rendőr) sorsát. Voltakép merész zsaru de peche van: mindig a rossz bünözőt fogja el. Elsőként egy kubai menekült életét menti meg (a Coast Guard tagjaként) - akit persze a törvények értelmében visszaadnak Castró rendőrségének - tehát a kubai közösség fikázza, családja kiközösíti. Örül, ha a fekete rendőrfőnök megmenti az állását. Aztán betársul egy WASP újságíróhoz, hogy leleplezzenek egy orosz festmény-hamisitó maffiát. Főnökük bevágódott Miámi felső tízezerjébe, mert óriási képtömeget ajándékozott a helyi múzeumnak (mind hamisitvány, az oknyomozó ezt akarja leleplezni - de sem a lap, ahol dolgoz, sem az elit nem akarja - Camacho viszont rajta van az ügyön. A csaj akivel jár kirúgja - inkább főnökével kavar. Nestor meg szererncsétlenkedik.

Camacho inkább tanú-figura: mindenütt felbukkan, ahol valami nagy gáz készül, vagy épp robban. Nem akarom elmesélni az egész sztorit, - de az a bajom vele, hogy Wolfe Miami-jában túl sok minden van összevegyítve: túl sokat kefélnek (persze rosszul) - nyilvánosan, egy jacht-ünnepségen több ezer fiatal egyszerre, stb. - itt sem mesélem el a poénokat, csak jelzem. Tul sok az etnikai ütközet, túl sok a striptease bár, túl sok a sírás a WASP világ hanyatlásán, túl sok a titkos nyomozás (amire mindig ráfáznak), túl sok a koksz, - szóval irodalom helyett - rizsfelfújt.

Mi lett Wolfe-ból? Ugyanazokat a paneleket használja amit az Én, Charlotte Simons-ban: beindit egy szálat, következik egy durva crescendó, aztán tombolás, robbanás - új fejezet. Ott is egy szál - békésen indul, crescendo, tombolás - robbanás. Ez modor - nem irodalom.

Csalódtam. Pedig mennyire bírtam. (voltaképp még most is felcsillan a régi Wolfe, - egyébként mániákus WASP, félti Amerikát az etnikai robbanástól (nem a fehér-színes konfliktustól - a sokféle etnikum egymást gyilkolásától. "Miámi az a város, ahol mindenki utál mindenkit irja valahol a négyszázadik oldal környékén. (eBook-on olvastam.) Hát ilyen.

De a könyv címét nem tudnám csattanósan lefordítani. Back to Blood - kontextusában kb. arról szól, hogy mindenki tartson saját törzsével, etnikumával, - mert csak a "vér" számít, minden más le van szarva. Nade ezt egy mondatban... Tudol segíteni?



Friday, November 02, 2012

Hipochonder-e vagy - netán csak health conscious?

Bocsi, az utóbbi kifejezés Amerikából terjed: olyan fószer, aki figyel magára, és nem eszik össze vissza minden szart, eljár kontrollra, vigyáz magára. Csakhogy hol kezdődik a túlzott figyelem – amiből hipochondria nő ki?

A kérdés azért is jogos, mert állandóan változnak azok a tényezők, amire figyelni kell egy health conscious embernek. Vajat egyen vagy margarint, esetleg egyiket se, só-bevitel jó vagy rossz, most épp a cukor van tiltó listán, csokoládé hol igen hol nem. Nem is beszélve a bio-kajákról: hol csökkentik az immunrendszert, hol növelik. (Ez is egy nagy üzlet, bár most hanyatlik – csóró társadalom azt eszi, ami ócsó…

Sztem az egész kaja biznisz, meg egészséges életmód egy Óriási Üzlet, és azon lehet kaszálni, ha váltogatják a tiltott (ajánlott) ételeket. (vaj-lobby – növényi olaj lobby: amióta az eszem tudom harcban áll egymással, hol az egyik nyeri el a piacot, hol a másik.) Ha jól körülnézel minden, ami ehető – káros az egészségre, a nem-evés meg halálos.

A jó kaja (alapanyag) meg drága, és még ott is nagyon kell figyelni (az E-összetevőkre, meg lejárati dátumokra – de ezt már majd minden háziasszony tudja – akinek van szemüvege, vagy nagyítója, mert apró betűs ez a téma…)

Most már csak azt mondja meg egy guru – aki nincs egyik buliba se – hogy szabad-e egy fél pohár vörösbort inni naponta egyszer (kétszer)…