Sunday, January 30, 2005

az IBM a kínaiaké lett - a neokonok bele akarnak kavarni az üzletbe?

Jó pát hete már, hogy Kína (pontosabban a Lenovo cég) 1.75 milliárdért megvette az IBM komputer-részlegét. Akkor még mindenki sikerről beszélt. Eltelt pár hét – közben Karácsony volt, meg Újév, dajdaj meg minden, vagyis nem volt idő komor gondolatokra. De jött a kijózanodás, és az amerikai kormánykörök, - illetve a héják - egyre agresszívebben kérdik, hogy vajon megengedheti-e az USA, hogy ekkora stratégiai tételt csak úgy átpasszoljon Kínának, végül is – mint kommunista ország – ellenségnek számít. Na jó, nem olyan ellenség, hisz nagy üzleteket csinálunk velük - de akkor is, Kína pl. képes lehet arra, hogy az IBM „tudás tőkéjét” átjátssza a katonáknak és minden eddiginél korszerűbb fegyvereket, építsen belőlük. És máris itt a fenyegetés Amerikának. Betiltani az üzletet?
Persze az üzlet világ is felhördült: na ne má, ha egyszer egy szerződést aláírtak, azt nem lehet politikai okokból visszacsinálni. Nem is fogják, annyira nem telik. De kormánykörök – az IBM precedens kapcsán – olyan rendszabályt fontolgatnak, hogy mielőtt egy nagyobb üzletet megkötnek, nézné már meg valamelyik kormányágazat, hogy vajon stratégiailag elfogadható-e az üzlet? Ha nem az, akkor állítsa le. (Szóljön bele az üzletbe, jó centralista módon.)
Oké, még ez is elmenne, ma egyre erősebb a háborús hisztéria. Csakhogy az üzleti világ gyanakodva figyeli a kezeket ebben a pókerben, és így gondolkozik: mi van, ha nemcsak azokat az üzleteket állítja le a kormány, ahol nemzeti (védelmi) érdekeket akar védeni, hanem azokba is belenyúl, ahol a kormányhoz közelálló cégek érdekei sérülnének? Mi van, ha az állami intervenció odáig terjed, hogy a normális gazdasági versenyt félretolja és az egyik céget előnybe hozza, a másikat, (ahol a hivatal szerint gyanús üzlet készül) hátrébb sorol?
Na ne, ez mán nem megy, mondják a businessben. Ilyen csak a diktatúrákban képzelhető el.
Egyelőre nem is, mert hogy épp most robbant egy botrány, ami ellen-precedens lenne az ilyen állami belepiszkáláshoz. A harcrepülő fejlesztésben a kormány a Boeing-et szerette volna pártfogolni a Lockheed-Martinnal szemben. Vagyis a Boeing oldalán folyt a belepiszkálós játék. Elég durván, méghozzá: Az egyik volt katonai főember a Boeingtől kapott mellékállást, valamint némi zsozsót, mire fel, a légből tankolni képes üzemanyag-hordozó óriásgép megrendelését a Boeing kapta. Aztán kirobbant a botrány. Így aztán a bíróság marasztalta el a belepiszkálós játék embereit. Amivel egy időre ki is tiltotta az állami beleszólás durvább módszereit a pályáról.
Szóval van itt ellen-precedens is. Csakhogy az IBM más: az IT a jövő harcmodorának magva, ezért elképzelhető hogy a következő IT üzlet esetében a kormány szimpátiák jobban be fognak szállni az üzleti szabadság korlátozásába. Merthogy más a műfaj.
Ezért aztán az IBM vita kapcsán általánosabb – abszurdabb --félelem is megfogalmazódott: el lehet képzelni, hogy a világ legszabadabb üzleti versenypályáján megjelenik az állami dirigizmus? Na ne má…- mondja az üzlet, meg az FT, ami már az IBM-cirkuszt is nem kevés szkepszissel kommentálta. (Jan. 28.) De hát mindig az erősebb kutya győz…

Friday, January 28, 2005

veszélyben a blog szabadsága

Eddig az volt, hogy a blog – a világ legdemokratikusabb újságírása, azaz mindenki lehet saját újságja írója, s ennyiben blog volt minden idők legszabadabb tájékoztató műfaja. Annyira, hogy a Time az év szavának választotta a “blog” kifejezést, más lapok a blogger-ben látták az év virtuális emberét. Nem véletlenül. Az év legfontosabb hírei – többek között az első tájékoztató a cunamiról, blog-ként jelentek meg. Vagyis: lehettett/lehet örülni a teljes szabadságnak. Nem sokáig. A blog (és szabadsága veszélyes támadás célpontja lett.
Az történt ugyanis, (FT szerint) hogy az Apple Computer egyik lelkes rajongója, bizonyos Nick Ciarelli, folyamatosan bloggolt a cég új fejlesztéseiről – igen ám, de pár héttel az újabb termék megjelenése előtt. Elsőként írt az iPod-ról, meg az olcsó (500 $ alatti) komputerről – úgy hogy mire jött a nagy titok-feltáró sajtótájékoztató, a szakma, meg akit érdekelt már rég tudott a dologról. Az Apple ezt megelégelte, beperelte Ciarellit üzleti titok megsértéséért. Ha a cég nyer, az precedens lehet, más cégek is bírósághoz fognak fordulni, össztűz érheti a bloggereket, meg magát a műfajt. Ebben az esetben a blog-írást nem védi már a First Amendment, meg a Freedom of Information Act (szólásszabadság, sajtószabi) esernyője. Vége lesz a nagy szabadságnak. A blog nemcsak cenzúrázható lesz, de olyan műfaj, amit cenzúrázni kell, hiszen, a feljelentés szerint, a blog veszélyezteti a cég tulajdonát, titkait stb.
Azért ma még nem tartunk itt, csak jellemző, hogy mennyire bántja a rendszer szemét a szabadság eme kis bástyája. Nem tartunk itt, mert a védelem, (a fajsúlyos Gross, & Belsky ügyvédi iroda) valamint a mögé felsorakozó liberális erők, (pl. az Internet szabadságért évek óta küzdő Think Secret Foundation), azzal érvelnek, hogy a blogger egy hírt tett közzé, ami joga is, meg kötelessége is. A hírt, ill. annak info-tartalmát viszont nem ő lopta, hanem az Apple cég egyik bennfentesétől kapta, és mint újságíró nem adhatja ki a hír forrását.
A helyzet paradox. Egyfelől lesz egy bírósági döntés, hogy vajon a blog újságírásnak minősül-e, másfelől, hogy lehet-e, kell-e cenzúrázni. Az első a blogger társadalom óriási presztízs-nyeresége, a másik a blog műfaj óriási vesztessége, a szabadság megrablása. Ha újságírás, nem lehet korlátozni, ha nem újságírás lehet cenzúrázni. (Bár a védelem ezt is vitatja.)
Azért nem kell betojni, Ciarelli (meg a blog-szabadság) ügye nem áll rosszul. A védelem, meg a First Amendment értelmezése, meg a blogot védelmező falanx ütős érvekkel dolgozik. De azért ne bízd el magad: az Apple-feljelentés csak a jéghegy csúcsa, nagy erők vonultak már fel a blog ártatlan "játéka" ellen, hiszen a szabadság mindig veszélyes a rendszer számára. Akár milyen legyen is az a rendszer.

high-tech simligazdaság

Ma áll bíróság elé Bernie Ebbers a WorldCom nevű kommunikációs. multi volt főnöke, a nagy pénzügyi varázsló, - sikkasztás, hamis könyvelés és még egy sor vádpontban felel. Rajta kívül legalább még négy pert készít elő Elliot Spitzer, New York államügyésze, (csak ki ne nyírja valaki, mert hogy kapott már egy pár életveszélyes fenyegetést…).
Igen ám, de látva az elkövetők listáját (nem akármilyen nagyságrendű multikról van szó: Enron-tól az egykori óriástól Andersen-en (egyik legnagyobb auditáló világcég volt) át a Xerox-ig vagy Tyco-ig) gondolt egyet, és belenézett a nagy biztosítók működésébe. Hát, mit tesz isten ott is a simli. Most indul a támadás legalább egy fél tucat biztosító ügyeinek feltárására. A dolog még tavaly kezdődött, mikor a Marsh és McLennan cég (a világ első számú biztosítóinak egyike) kirúgta főnökét (Jeffrey Greenberg-et). Azóta folyik a vizsgálódás, van, aki peren kívül megegyezett, (mint ahogy az imént felsorolt multik közül is egy-kettő már túl van a megegyezésen és megúszta 200-400 millával…) De akkor is, fura egy tészta ez. Annyira, hogy a The Economist címlap-sztoriban fejtegeti az óriáscégek etikáját. Szerinte persze a multik etikusan járnak el, csak egy-két főnök nyúl mellé a lényegnek…
Soha a történelemben ennyit nem kerestek óriásvállalatok, mint manapság. A globalizálás meghozta gyümölcsét. De ha ennyit kerestek, akkor viszont mér kell még csalni is, főkönyvet hamisítani, veszteséget bevételként elkönyvelni, kuncsaftra rátukmálni a legdrágább biztosítási formát, miközben az olcsóbbal jobban járt volna? Nem értem. Persze értem. (Ha rossz a Q2, Q3 – lázadozik a közgyűlés, netán rossz pontot kap a CEO. Muszáj lopni/csalni…
De ha ez van a csúcson, a mindenki (média!) által látott főszereplők világában, akkor lejjebb mér ne simliskedhetne a fószer: nekik szabad? Akkor nekem is. Vagyis az lesz a véleménye, hogy a profitot meg lehet toldani egy kis csalással, becsapással, az üzleti etika = ki tud ügyesebben csalni. És megy a simli vándorútra.
Sajnos, az az érzésem, hogy a globalizálás a simli globalizálódását is hozta, áttekinthetetlen lett a világ, aminek árnyékában az etikának, üzleti morálnak meg annyi.

Saturday, January 22, 2005

brand mánia

Aszongya Nyuli (ált.isk.) haverja, hogy ő nem jár Adidas (sport)cipőben, mert az szar, minimum Puma kell. Én még úgy tudtam, hogy a Puma-márka hanyatlik, de most kisült, hogy épp ellenkezőleg, feljön és már nem márka, hanem brand. De mással is így van. Sapkát vesz a haver, tegnap még NoFear-t kellett venni, most TheNorthFace-t (hegymászók szeretik). Feljebb a létrán: kocsiban Peugot-val lehet villogni, vagy Renault Lagunával - nehogy má Mercit, vagy Opelt vegyé, pláne ne Suzukit – (ez utóbbi proli profil.) Mert hogy amilyen a brand-ed olyan vagy.
Szóval: miközben az egyik oldalon Naomi Klein kisasszony nagyszerű kiáltványában (No Logo) minden brand és logo elleni szabadságharcra szólít fel, addig a láncolat másik végén őrjöng a brandmánia. Csak az számít, akin valamilyen brand cucc lóg, vagy benne ül.
A kopott nadrágba, szakma gerjesztette pénztelenségbe belefáradt szociológusok máris figyelik (market sociology) hogy mér lett olyan fontos a brand? Talán azért, mert mondjuk a Patek óra (netán: Hugo Boss ruci, Bulgari parfüm) megbízható, vagyis nem veszel bóvlit, és persze mindenki (aki ért hozzá) látja, hogy menő vagy (van pénzed, mert meg tudod fizetni az aranyárat a brand-hordozóért.).
Szóval a megbízhatóság. Mondjuk Karácsonykor shoppingolsz. (órát, tollat, bőrtáskát), - e műfajokban van egy millió, gagyi és szuper vegyesen. Eltévedsz? Nem, mert a brand-dal rendelkező tétel tuti tipp. Míg a többi két hét alatt elromlik, elázik az esőben, (s amivel jobb helyen megmosolyognak) addig a brand-cucc áll, mint a cövek, nem gagyi, tiszteletet parancsol stb.
De ezt az érvet csak a lelkiismereted megnyugtatására találták ki. Mer nem ez a lényeg. A lényeg ugyanis az, hogy lássék rajtad, nem vagy akárki. Ha Armani-ban jelensz meg, tudják (sejtik) hogy aranykártyádon sok pénz van, netán londoni bankodban is. Egyszerűbb persze elővillantani egy Rolex Oyster-t (25.000 dollárosat) – és minden világos.
Lehet. De ez sem biztos.
Merthogy pont eztet hamisítják a legtöbben, alig lehet megkülönböztetni az igazitól, tehát akinek van hozzá szeme azt is meg tudja téveszteni. Ezért aztán a brand-gyártók (és szociológusok) kitalálták, hogy Rolex csak Armanival és Vuitton-nal együtt ér, (vagy platina kártya és Rolex villantás együtt), - szóval két-három elem együttes szerepeltetése az igazi brand-hordozó logoja.
Így értünk el oda, hogy nemcsak az árucikknek van brandja és logoja, - de neked is, ha fel akarsz kapaszkodni a felső tízezerbe.
Amúgy lent a grundon, (földalattin, Dagályon, vagy húsüzletben) megteszi a Nike sapka, (vagy a Zippo gyújtó, ha elő szabad venni). Az is egy brand, s az is egy jel. Hogy nem vagy akárki. Ez a tömény demokrácia: nemcsak a Rolex/Amani viríthat, a bézból sapka is. Mi a különbség? (Csak az a pár milla, - egyébként u.a. demokratikusan…:))

szeretés farkastörvénye

ha kutyával sétálok, mindenki mosolyog, beszélgetnek velem, a kutyával, minden napsütéses. Közben a kapu alatt fekszik egy homeless. Vele senki se beszél. Mert vele nem sétál senki. Vagy mert ez a szeretés farkastörvénye: homeless - nem kutya. Nincs.

Friday, January 21, 2005

vandalok: balkan report

a kis erdőben az önkormi tornapályát épített, - tanösvény táblák, tornaszerek - két hét alatt tönkrevágták, kitörték, elhordták. A buszvégállomás után erdő, benne - - öt percnyire - esőház, ha netán elkap a zuhé, - mára összetörve, legfeljebb nyomaiban. A sárga jelzésen kettő is volt ilyen, most már egyik se nincsen. Játszótéren korszerű faberendezések, (voltak), a kis manusok nagyon szerették, (anyukák nyugiban, nem törik a gyerek) - most aztán nincs. A BKV panaszkodik a milliárdos vandálhárítási számlára (kárpittépés, ablaktörés, kapaszkodó szakítás). Jó balhé lehet ez a verseny: az erőművész nem azért töri össze, hogy hazavigye - neki nem kell, de másnak se legyen.
Habár, ez sem stimmel. Házunkban olykor bokáig járunk a koszban, mert nincs se házmester, se vice, lakó meg nem érzi magáénak a lépcsőházat, udvart, ház környéket, ezért inkább ül a szarban. Más. (Ugyanaz) Egyetem: többnyire jól nevelt középosztálybeli krapekok - a folyosó estére tömény dzsuva, csikk, kávéspohár, kajamaradék, kólás üveg, zsacsek - pedig öt lépésnyire van a szemétkosár, bagózni meg tilos. A lélek szép (széplelkűek...) a környezet is az, - mégis. (Takarítónő olykor sír egy kicsit...) Az a baj, hogy ez a dzsuva senkinek nem szúr szemet, sőt, természetes Lebensraum. Miért? Megszokásból? Vagy ez csak a köznapi balkánosodás?
Nem kéne annyit cigányozni, gondolom, nincs mire. Néhány zacskót elviszek a szemétkosárig, a többit hagyom. Én is csak egy balkáni fószer vagyok...