az új magány
moziban Szerelem második látásra (Last Chance Harry) Emma Thompsonnal, istenien játszik a nő - (Dustin Hoffman-nal) Tulkorosok szerelme - visszafogott és emberi. A magányról. Na ezen beindult az agyam.
A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány – a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még filozófiában is ez volt a kor témája: egzisztencializmus, Sartre, David Riesmann: A magányos tömeg c. munkája, elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség”, (Heideggernél), a magány – mint sors, Camus-nél. A diagnózis látószöge többnyire tragikum érzése illetve a lázadás volt. Az írások egy része abban a reményben született, hogy valahogy ki lehet majd nőni belőle, hogy gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az ilyen típusú írások eltűntek, elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett, - megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie generációja ma már ötven felé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké.
E változás járt a fejemben a film alatt. Mert a szerelem-párkapcsolat, és magány viszonya egyébként is érdekel. Benne van a társas magányban, de mégis más, kiemelkedik belőle, mert igazán személyes. Két ember éli szürke életét, és mikor feltűnik valami távoli lehetőség, nem kapnak utána. Megszokták, ami rájuk rakódott, jobb benne, mint új sebeket szerezni. Végül is a társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségben lehetett látni, hogy már kialakultak a magány intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. És benne lenni már nem tragédia, az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető, sokan élnek így. A kilencvenes évek yuppie generációja már ötvenfelé közeledik, és ahogy kezdetben, úgy most is sokan egyedül élnek. Nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák: szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak. – Társalogsz, tehát van társaságod. Felszínes, na és? legalább nem horzsol.
Igaz, hogy amiről írok, nem általános, úgy fest, hogy a felnőttség velejárója, az első válás után már fel sem tűnik.
Szóval újmagány. Begubózás a rutin-napokba, rutin feladatokba (mennél több annál jobb). És ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelek, mosolyok, (sohase panaszkodj), azt mond, amit a másik szeretne hallani, vagy valami vicceset, (ne túl bonyolultat), gyorsan fejezd be, mert még komolyra válthat. Mobil az más, ott lehet dumálni büntetlenül, nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. (Élnek is vele…nők inkább, ffiak, kevésbé.) Ha valami jó történik, azt csak kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak), ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz. A mosdó meghallgat.
Az egészben az fura, hogy az intenzívebb (szerelmi) kapcsolattól már a sérülés lehetősége is visszatart. Emma Thompson pl. azt magyarázza Dustin Hoffman-nak, hogy azért mérges rá, mert ki akarja rángatni kellemes magányából, ahol nincs fájdalom, és bele akarja vinni egy kapcsolatba, ahol félni kell… De miért nem merünk kockáztatni? Olyan nagy eset, még egy seb a többi mellé, pár hónapos rémség, - de ha vállalod, legalább történt valami az életben. Az ember nem akarja, jobb magában lenni, nem kell másik. És persze már az is baj, hogy félünk az esetleges bántástól, ami talán nem is következik be, csak visszatart, lefogja az érzelmeket.
A hatvanas évek szociológiájának nagy témája volt a magány – a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. Még filozófiában is ez volt a kor témája: egzisztencializmus, Sartre, David Riesmann: A magányos tömeg c. munkája, elidegenedés-viták. Kulcsfogalmai: az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, a „belevetettség”, (Heideggernél), a magány – mint sors, Camus-nél. A diagnózis látószöge többnyire tragikum érzése illetve a lázadás volt. Az írások egy része abban a reményben született, hogy valahogy ki lehet majd nőni belőle, hogy gyógyítható, nem kell belenyugodni. Mára az ilyen típusú írások eltűntek, elkopott az ellene való lázadás pátosza is. A magány természetes létforma lett, - megszoktuk, élünk vele. A kilencvenes évek yuppie generációja ma már ötven felé jár, s ahogy akkor, nagyrészt ma is egyedül él. Minden oké.
E változás járt a fejemben a film alatt. Mert a szerelem-párkapcsolat, és magány viszonya egyébként is érdekel. Benne van a társas magányban, de mégis más, kiemelkedik belőle, mert igazán személyes. Két ember éli szürke életét, és mikor feltűnik valami távoli lehetőség, nem kapnak utána. Megszokták, ami rájuk rakódott, jobb benne, mint új sebeket szerezni. Végül is a társadalom is ezt az életérzést támogatja. A szingli-jelenségben lehetett látni, hogy már kialakultak a magány intézményes feltételei, egyszemélyes nyaralás, étkezés, lakás. És benne lenni már nem tragédia, az élet alacsony fordulatszámon is elviselhető, sokan élnek így. A kilencvenes évek yuppie generációja már ötvenfelé közeledik, és ahogy kezdetben, úgy most is sokan egyedül élnek. Nem nagy ügy. Vannak fogódzók, társas formulák: szia, minden oké? Köszi, rendben, majd hívlak. – Társalogsz, tehát van társaságod. Felszínes, na és? legalább nem horzsol.
Igaz, hogy amiről írok, nem általános, úgy fest, hogy a felnőttség velejárója, az első válás után már fel sem tűnik.
Szóval újmagány. Begubózás a rutin-napokba, rutin feladatokba (mennél több annál jobb). És ha társalgás, akkor legyenek kéznél panelek, mosolyok, (sohase panaszkodj), azt mond, amit a másik szeretne hallani, vagy valami vicceset, (ne túl bonyolultat), gyorsan fejezd be, mert még komolyra válthat. Mobil az más, ott lehet dumálni büntetlenül, nincs metakommunikáció, ami lebuktathat. (Élnek is vele…nők inkább, ffiak, kevésbé.) Ha valami jó történik, azt csak kicsit reklámozd (különben irigykedni fognak), ha valami rossz üt be, azzal otthon, a fürdőszobában foglalkozz. A mosdó meghallgat.
Az egészben az fura, hogy az intenzívebb (szerelmi) kapcsolattól már a sérülés lehetősége is visszatart. Emma Thompson pl. azt magyarázza Dustin Hoffman-nak, hogy azért mérges rá, mert ki akarja rángatni kellemes magányából, ahol nincs fájdalom, és bele akarja vinni egy kapcsolatba, ahol félni kell… De miért nem merünk kockáztatni? Olyan nagy eset, még egy seb a többi mellé, pár hónapos rémség, - de ha vállalod, legalább történt valami az életben. Az ember nem akarja, jobb magában lenni, nem kell másik. És persze már az is baj, hogy félünk az esetleges bántástól, ami talán nem is következik be, csak visszatart, lefogja az érzelmeket.