a digifotós teste

Van egy fogadásom, hogy az újra kezdett kefélésről (Washington, Capitol Hill, gyakornoknő plusz 6 pasi) elő fog kerülni ilyen-olyan fotó. Mert digi terjedésével mindenütt akad gép, ott is ahol senki se gondolná, itt is lesz. Ha nem leveszik a biztonsági kameráról. A Lewinsky-botrány után állig begombolkozva járkáltak a fószerek (csajok) a Ház folyosóján, de a ciki idők elmúltak, (Clinton ma már kellemes emlék), „no akkor kezdjük előröl”, mondták a fiúk-lányok. Bürószexnek nincs párja, így a „washingtonian” blogja kapcsán egy fószer, - ki tudja miért?
A sztori egyelőre szolid sóder formátumban terjed, a digi fogja feldobni, - a doktor (Kenneth Starr) már hegyezi a ceruzáját (bár egy életre elintézte magát, és hiába hegyez…) A security meg egy digi-detektoron dolgozik, - ami jelezni fog, ha a zsebben, blúzban ott a digi - akkor talán nem cipelik magukkal az íróasztal tetejére (fiuk-lányok). De megsúgom, akkor is lesz fotó – mert ma már a cerka is fotógép. (Nem az, stupid, hanem amivel írják a memo-t.) Ld. az Iraki balhét.
Egyébként a csajszi fotóként már a Hálón. A performance is jön, ne félj.

a presszósnő

Kávégépet akartam venni, de olyan spécit. Presszó-csinálót, nem amerikai kávét lötyögtetőt. Ráfáztam a fogyasztóira: négy végtelen polcon volt vagy hatvan gép, kilencezertől kétszázvalahányig. Feladtam, egyelőre. Valaki, aki ért hozzá, majd megmondja, melyiket kell venni.
Annak azért örülök, hogy visszajön a presszó formátum, sőt a dolgi mellett van egy bank, annak halljában is van finom kávézó-hely, ott még presszósnő is van. „Szerkesztő úr, a szokásos?”. Tízenéve nem hallottam ilyet.
Nem is olyan nagyon régen, úgy értem, nem Krúdy idejében volt, hogy „Józsikám, a szokásost, meg a lapokat!”, ami ugye vendéglő. Aztán presszó, már polgáribb, lazább… Ki nem hagytam volna. Mándy Ivánnak is volt törzshelye, presszósnő megkülönböztetett mosollyal („ne álljon sorba, majd kivisszük…”), és még tízest se kellett a blokk alá tennie. (Emlékszik még valaki erre a tize-bulira?)
Aztán eltűnt a presszósnő, meg a presszó-kultúra. Az, amikor délután négykor elkezdtek megtelni a kis helyek, füst, duma, intimitás és politika. Olyan ember közeli zsongás. (Zsúfoltság, izzadás, kabátokat a ruhatárba, rumos-kávé tahingereknek és álértelmiségieknek stb.) Passzé. Az emberek, ha beülnek valahova, akkor esznek (munkaebéd, vagy csak kulináris), a pincér anonim. Kávé-ügyben csak a dolgi folyosóján álló automatának imádkozom, nem ám olasz presszóért, hanem csak capuccinóért, meg hogy vegye be a százasomat, - cserébe viszont nem kell vele beszélgetni, ,pléhből van, vissza is ad.
Igaz kéthetente benyeli az egészet. Na bumm, egy százas. Legalább van benne valami emberi.

látványpékség - életünk metaforája

az utcánkban nyílt egy ilyen, ki is próbáltam (a sütiket), a látvány is tetszett, még inkább a fogalom. Mert a hangsúly voltaképp nem is a kaján van, hanem a vizualizáción. Hogy látod, amint készül, meg a teljes kínálatot. Azt is, - ha a kuncsaft helyben nekiesik – hogy mennyire ízlik neki, mert jóízűen előeszik neked. Azt a vágyat használja ki, hogy te látni akarod, hogyan csinálódik a mákos kifli, és eszed a születés pillanatát, az igaziság bizonyítékát. Ami nem látszik, az biztos mind hamisítvány. Az egészben mégis az a legérdekesebb, hogy nem a pék, nem a süti, - hanem a látvány a főszereplő. Korunk metaforája.
Mert hogy ma már mindenben a látvány, a képi megjelenés mód a fontos. Nem az hogy milyen is a dolog valójában, hanem az, hogy miképp fest a fotón, képernyőn, filmen, magazinban. Aztán ha az életben találkozol vele, nem is olyan, el is mész mellette, (pedig tegnap ő volt a sztár), - az utcán ismeretlen, pedig a tévéből jól ismered, ám mivel levált saját képéről, már nem ugyanaz. Ha a kép sétálna, megfordulnál utána. De nem az sétál
A látványpék persze veri a kulturális piacot, mert ugyan nála is lehet nézelődni, de attól még igazi mákost kapsz a végén, míg a látványkultúrában végig be kell érned a képpel. Mert videón csodás az Óperenciás tenger, de mikor odaérsz, csak egy pocsolya. Elájulsz a szuper verda képeitől, bár tudod, hogy soha sem fogsz beleülni (tán jobb is…). És a műmell, amit rád varrnak soha sem lesz olyan, mint ahogyan a reklámban mutatták.
Az egészben az a legfurább, hogy már meg is szoktuk, hogy mindent csak képekről, látványként „használunk”, az igazit érinteni se lehet, mert sose lesz a miénk. Ami addig jó, amíg elhiszed, hogy a csajod olyan, mint akiket a magazinokban mutogatnak. A pokol ott kezdődne, ha lázadnál, hogy mér nem olyat kapsz te is, mint akik a klippekben sétálnak.
Hát ezért kell örülni a látványpéknek: ő legalább azt adja, amit látsz. Compuspeak-ban: WYSIWYG "what you see is what you get".
Haza is viheted.

Imperszonátor - a veszedelem...:)

Azt írja vmelyik netes lap, hogy Baltimore-ban sittre ment az első pár csaló. Hivatalos néven „impersonator”, -az a fazon, aki valaki másnak a nevében tölti ki a tesztet, nyilván tökéletesre, igaz 200-500 dolcsiért. Na persze nem archeológia, vagy ógörög szakon, hanem a divatos MBA-n. (Master of Business Administration – yuppie-képző….bocs.) Itt viszont már nem kézműves alapon megy a puskagyártás, hanem iroda, profi háttér dolgozik a tételeken, - pl. ha írásban is be kell adni, akkor levélpapír megegyezik az egyetemen kiosztott papírral, betűtípus, elrendezés – minden tipp-topp. Igaz, dolgoznak rajta egy páran, és gépesítve is van az egész.
Szóval a manus meglátja a teszteket, elájul, majd jön a segítség, a család összehozza a dohányt, és nyílik az ajtó. (Nem ilyen egyszerű, persze –csak hülyülök.) Eltelt egy idő, míg az iskolák/egyetemek rájöttek a trükkre. Aztán jött a lebeszélés, - nem segített. Aztán minden egyetem megkapta a csalók névsorát. Az se használt. Végül durvult az utsó lépés: sitt. Most van már precedens, - minek következtében tán kevesebb a csalás, (és magasabb az „impersonator” bértétele…)
Voltaképp nem nagy ügy, mi is küszködünk vele. Mondjuk záródolgozat, otthon kell megírni, a szöveg príma, csak gyanús: valahogy túl jó. És akkor néhány kulcsszót beütsz a Google-ba, és hoppá, kiderül, hogy van előzménye, valaki már írt ilyet, szóról szóra. Lebukás. Aztán jött a finomítás: innen is egy kicsi, onnan is, szavakat megváltoztatni, felépítést átalakítani, irodalmat hozzá költeni… Németek is szívnak emiatt, egy tanárnő csinált egy keresőprogramot, állítólag tuti lebuktatja a csalót. (Nem próbáltam.)
Mindig volt puskázás, meg csalás, sőt olyan is volt/van hogy puskákat üzletben lehet kapni. Ez az impersonatoros buli viszont 21. sz-i „ipari” megoldás – igaz csak Interneten beküldött dolgozatok esetében működik. Most dolgoznak azon, hogy a manus bent ül a teremben, megírja a tesztet, aztán a tanárhoz (bizottsághoz) mégis az „ipari” változat jut el, persze jeles eredmény tuti.
Mennyibe fog kerülni?