Sunday, October 24, 2010

cyber war lesz a következő?

Hírekben olvasom, hogy Keith Alexander, két csillagos tábornok lett a legfőbb katonai Internet-cár, a USCybercom újonnan létrehozott felügyelet főnöke – mert hogy itt a cyber war ideje, miszerint a köv. háborút az Internet, és IT eszközök blokkolásával fogják vívni. Az egészet – állítólag - egy, az iráni atomlétesítményt célzó hiper-vírus játéka robbantotta ki: Ez a vírus eredetileg csak a Siemens cég által gyártott alkatrészeket bénította volna meg, de túlterjedt Iránon és Kínában, sőt az USA-ban is megjelent. (Maga a virus olyan bonyolult –profi – készítmény, hogy még ma is dolgoznak telejs megfejtésén.) Vészhelyzet. Ahogy a tábornok fogalmazta: nap százötvenezer támadás (!) éri a Pentagont, és már temérdek kárt is tudtak okozni az óvatlanságból bekerülő vírusok. Egy laptopról is lehet indítani óriás-rendszerek elleni támadást – állítólag.

Namármost, mint tök laikus úgy gondolom hogy meg kéne tartani a bepókhálósodott, drótos, ódivatú kommunikációs eszközöket – vonalas telefonokat, telex gépeket: mennél régebbi technológia, annál kevésbé tudják a cyber-harcosok megbénítani. Most még kidobázzák ezeket az ósdi kütyüket, pedig jó lenne, ha lenne egy párhuzamos rendszer fennforgás esetén.

Én szóltam.

Thursday, October 14, 2010

Válság: miért nincs már vége?

(Kicsit hosszabb leszek, bocs)

Az Obama adminisztráció már majdnem egy éve keresi a „kijáratot” (az exit feliratú ajtót) a válságból. Európa valamivel jobban áll e keresésben, de mindenütt, mindig közbejön valami. Gyanús ügy: lehet, hogy nyakunkon marad, hogy Amerika végképp elrontott valamit a Lehman-Brothers összeomlásával jelzett pénzügyi krízissel? Nem valószínű. De a fejlett világ társadalmai megsínylik e hosszú keresgélést.

A munkanélküliség átka
Feltűnő, hogy miközben a válság pénzügyi része lassan elmúlik, - a bankok ma már ugyanúgy dáridóznak, mint a Lehman bankház bukása előtt - a munkanélküliség nem tűnik el, inkább csak növekszik. Amerikában 10%-os, ám a heti pár órában foglalkoztatottakat is beleszámítva 14%-os, Spanyolországban 20% körüli, csak a németeknél javult a helyzet. A „beragadt” munkanélküliséggel azonban veszélybe kerül a válságból való kilábalás is. Hiszen az emelkedő (jobb esetben stagnáló) munkanélküliség miatt csökken a fogyasztás – akár, mert a szerencsétlenek nem vásárolnak, akár mert a népek félnek, hogy a bár mikor bajuk eshet. Ha viszont csökken a fogyasztás, hanyatlik a kereskedelem, a láncolat vége felé a termelés is, és itt vagyunk a válság II.-nél, illetve a W-formájú – két mélypontú – krízisnél.
Már a válság másnapján derengett, hogy a döntő kérdés a munkanélküliség csökkentése lesz. Egyrészt lehetett tudni, hogy minden válság ugrásszerűen növeli a termelékenységet, vagyis racionalizálással, technológiai újítással pótolják a munkaerőt – a legnagyobb költségtényezőt. Másfelől viszont abban lehetett reménykedni, hogy a termelés volumene növekszik, ami felülírja ezt a szabályt, vagyis, hogy egyre több autóra, kombájnra, repülőgép motorra lesz szükség, és ez előbb utóbb felnyomja a termelő beruházást, amiből a munkaerőpiac is profitálhat. Nem így történt, és – ahogy látom - nem is várható ilyen fordulat.

Ez a nyomott bérszint, s a magas munkanélküli ráta hosszú távra szól, lehet, aminek két oka van: Kína (Ázsia) viharos fejlődése valamint a fejlett országokban a fináncszféra dominanciája. Kezdjük a „Kína szindrómával'. Kína és India ipari társadalma rakétasebességgel jön fel. Pedig már a szóösszetétel is abszurd: India, mint ipari társadalom – a koldusok, leprások, nyomortanyások országa ma hasít a GDP fejlődésben, holnap még jobban, tíz éven belül az egy főre jutó GDP-ben is. A 80-as évektől kezdődően ez a fejlett világ csapdája. Ázsia megfordította a globális fejlődés sorrendjét, tempóját, eldönti Amerika és Európa sorsát. Magyarul: az olcsó munkaerő odacsábította a fejlettek tőkéjét[1]. Igen ám, de a kilencvenes évektől a fejlett világból „kiszervezett” termelés – vagyis az Ázsiába telepített gyárak – egyre több szinten termelik a munkanélküliséget. Az anyaországban – ahonnan kitelepült a gyár – munkanélküliek maradtak. De ahová ment a gyár (és a know-how, a tőke és alkatrészei) ott nemcsak ez az egy gyár generált termelést, hanem az adott cikket lekoppintották, vagy az eltanult ipari kultúrát más termelési formákban is felhasználták és ezekkel a a cikkekkel harmadik piacokon lettek a fejlettek konkurensei.

Amerika-Európa nem számolt azzal, hogy a kínaiak tanulékonyak. Ld. maglev-vasút példáját (sínek felett mágneses lebegésben száguldó vonat). A kínaiak modellképp vették meg, de a németek nem árulták el a nagy titkot – a lebegő vasút sínvezetésének technológiáját, a kínaiak azonban rájöttek, s ma már Sanghaj-Peking között tervezik ezt a modellt, de a francia vagy japán típusú high speed vasúthálózatot pedig sok helyen. Ugyanez történt a BMW városi terepjárókkal, licensz formában adták, a kínaiak némi módosítással megcsinálták a saját BMW klónjukat és harmadik piacon versenyeznek az eredeti cég típusaival. Mindez nemcsak a lopást, az ipari kémkedést jelenti, - az eredeti felhalmozás kétszáz éves hagyománya köszön vissza: minden lehetséges. Ráadásul a fejlett országok tukmálták rá Kínára a tőkét, a termelés odaszervezését, a know how-t. Mert a tőkebeáramlás (az olcsó munkaerő és magas megtérülési ráta miatt) csábító volt: a fejlettek tőkéje – bármi áron – oda akart települni. Csakhogy az alacsony kínai (és ma már indiai) bérszínt lenyomja az amerikai-európai munkabéreket is (globális világban élünk…) Egy amerikai cég sohasem fog tudni olyan olcsón termelni, mint kínai versenytársa, egy ideig próbálja és mindenféle munkásnyomorító rendszabályt bevet, kipróbál. Az alacsony amerikai/európai bérszint tönkreteszi a belső fogyasztást: a vásárlási kedv elszáll, és a fogyasztásra beállított fejlett gazdaság lelassul. Ez történik napjainkban. Mikor már nem tudnak több állandó munkást elbocsátani, szerződéses (alkalmi) munkásokat állítanak be. Mikor már ez sem segít, jön az elbocsátás, majd az üzem bezárása. Ez persze csak a pesszimista forgatókönyv – valójában hol föl, hol le fog menni ez a görbe a fejletteknél és nálunk is – de a hosszú távú alakzat mégis csak lefelé mutat.

Amerika és Európa akkor tudna helytállni a globalizációs verseny új szakaszában, ha tömegével rukkolna elő innovatív tömegtermékkel, olyasmivel, amit csak az USA és az EU tud (egy ideig) csinálni. Mert Amerika-Európa egyelőre jeles az innovációban, új rendszerek, termékek kitalálásában. De a válság ezt is megfojtotta: a cégek – a költségcsökkentés jelszavával – elsőként a kutatás-fejlesztés (R+D) részlegeket zárták be, ám ezzel meg is fojtották az új termék-vonalak beindításának lehetőségét. (Ázsia háromszor többet költ R+D-re, mint Amerika és 1.8 szer többet, mint Európa.)

Lássuk a magas munkanélküliség másik okát, a fináncszféra vezető szerepét a gazdaságban. A pénzügyi szektor egyszerűen elszívta a tőkét a termelő beruházásoktól. Azzal az egyszerű képlettel, hogy a fináncszféra jóval többet (15-20%-ot) kínált az iparban elérhető megtérülésnél (5-10%). Így aztán lépésről lépésre egyre több termelő beruházás állt le, - s velük a munkahelyek tömege szűnt meg: a tőke a pénzpiacra ment – termelve a munkanélküliséget. Ez a tőkeátcsoportosítás a 80-as évektől folyik és legalább olyan nagyságrendű hatása van, mint az „Ázsia-szindrómának”. A finánc-válság aztán bemutatta, hogy ez az út nem járható – most kovácsolják a pénzpiaci reformokat, melyeknek eredménye a nagy megtérülések csökkentése lesz. Igen ám, de a tőke már nem – vagy csak időben elhúzódó folyamatban képes visszatérni az iparba – a tömeges munkahelyteremtésbe. E kettős hatás révén – az Ázsia-szindróma és a finánctőke magasabb profitlehetősége együtt fékezi az iparosítás újabb kezdeményeit. Ezért aztán a munkanélküliség, és a nyomott bérszint a fejlett világ tartós társbérlője lesz.
A csapdából egy egérút kínálkozik: a re-indusztrializálás: korszerű ipar újratelepítése (hazahívása, új iparágak honi beindítása.) Az eddig leépített helyére újat-hatékonyabban. Az új ipar felszívná a munkanélküliséget. Nehéz lesz – magas adók, a szolgáltató-társadalom – fináncszektor - ellenállása, ipari kultúra újratanítása stb. Ázsiának ez könnyebb. Egyfelől ott nem újrakezdés, hanem zérusról való indulást látunk. Ld. a high speed vasút esetét: Kína belevág, egy sor nagytávolságú vonalon. Könnyen teszi, irányított demokráciájában a döntés egyszerűbb, a pályavonal kiépítését nem akadályozza beépített környezet. Nemrég Amerika is rájött erre a lehetőségre, de ott már nehezebb megvalósítani: a pályaépítéshez ki kell sajátítani a telkeket – ami drága – városok versenyét kell eldönteni.)

Lehet, hogy mindez túlzás, hiszen vannak más jelek is. Ázsiában beindult az infláció, - a bérek lemaradnak az árrobbanás mértékétől - minek következtében lázongások kezdődtek. (Híres eset: Kínában a Microsoftot is kiszolgáló óriáscégnél – Foxconn - öngyilkosok tiltakoztak az elviselhetetlen munkafeltételek és alacsony bérek ellen, a rémség média-téma lett, mire a gyár duplájára emelte a béreket.) Igaz, hogy a kikényszerített béremelések még mindig eltörpülnek a fejlett országok bérszintjéhez képest, viszont megindult a folyamat: csökkenni kezd az ázsiai bér-előny amiből, ha trend lesz, az visszahat a fejlettek munkaerőpiacára is. A lényeg, hogy a munkanélküliség nem engedi ki a fejlett világot a válság bugyraiból. Beleragadtunk.

A fogyasztásra alapított gazdaság vége
Az egész jelenség mögött a fogyasztásra alapított gazdaság végjátéka rejlik. Egyszerűsítve: a klasszikus kapitalizmus modelljében a fogyasztás kétágú: termelő- és magánfogyasztás. A termelői fogyasztás. azt jelentette, hogy pl. egy mozdony gyártásához vaslemez, szén, cső, precíziós gépgyártás stb. kellett – melyekbe - be kellett fektetni. A gyártás – egyben x féle anyag „fogyasztását” (beépítését) jelentette. A II. VH után találták ki, majd a finánctöke uralmának elején kodifikálták, hogy termelő fogyasztást lehet csökkenteni – a gazdaság igazi motorja, ha a jónép veszi a cuccot. (Eisenhower: „Fogyasszatok. Mit? Akármit, csak vásároljátok.”) A kétágú gazdaság leépült, és csak a vásárlás fűti a gazdaságot. Ennek a modellnek bökkenője, hogy csak akkor működik, ha a jónépnek van költhető pénze – ha tehát van munkája és jó a fizetése. A munkanélküli nem vásárol, mennél nagyobb a munkanélküli hányad, annál több fűtőelem le a gazdaságban. Ez a modell csak addig működött, míg a szervice-társadalom nem köszönt ránk: a szolgáltatások sorában persze a pénzügyi szektor kapta főszerepet, megjelent a finánctőke-formáció, mindent felzabált.
A vásárlás erőltetése vezet a hitelfelvételhez (vagy fordítva: ez is egy rejtélyes paradoxona a finánctőkének) – a hitelkultúra bővülése ugrásszerűen dobta meg a vásárlást-fogyasztást, és szüntette meg a megtakarítást. Megtakarítás nélkül viszont nincs beruházás. Ez volt a helyzet a 80-as évektől: azért csökken a beruházás, mert csak hitelre van pénz, és a beruházó fogyasztást felszámolták (minimalizálták.) A jelenségben az az érdekes, hogy a fejlett országokban sokféle megtakarítási ráta létezik: japán – még fénykorában – magas megtakarítással bírt, Amerika mindig is minimálissal, Európa valahol a középen imbolyog. A dolog magyarázata, hogy a megtakarításnak – ha nincs beruházó fogyasztás – nincs értelme: akkor csak fogyasztói hiteleket adnak belőle.

Termelés versus pénztermelés
Láttuk: a finánctőke társadalmaiban pénztermelésnek van prioritása. Ez a szféra hihetetlen invencióképes: újabb és újabb eszközöket talál ki, hogy pénzből még több pénzt lehessen csinálni, illetve hitelből még több hitelpénzt. (Más kérdés, hogy miképp verik át a laikus befektetőt e rendkívül bonyolult eszközökkel.) A hetvenes évek közepétől legalább negyven pénzügyi eszköz alakult ki – ezek nagyobb hányada a gyorsabb-modernebb pénzpiacokat szolgálta, legsikeresebb alakzatai viszont életveszélyesek lettek – túlnőttek saját magukon és a pénzszféra egészét veszélyeztették. De nagy pénz – nagy kockázattal jár…
E találékony eszközök csúcsán az adósság, mint fizetőeszköz (subprime kölcsönzés és CDO-k) szerepelt. (A folyamat vége – ma már tudjuk - a válság.) Az egyik íróba oltott piaci elemző, Michael Lewis pl. leírja[2], hogy alakult ez a találmány-sorozat. Mikor elfogytak a jó kölcsönfelvevők, rászálltak a rossz hitelesekre, azokra, akik egyszer már bebukták felvett hiteleiket. Ez lett a subprime hitelezés: a bankok a csórókra is rátukmálták a jelzálogkölcsönt, bár tudták, hogy nem képesek azt visszafizetni. Tukmálták, mert a konstrukcióba (hírhedt nevén: CDO) be volt építve a trükk (szebbik nevén: pénzügyi invenció): a subprime kölcsönadás párja e kölcsön bebiztosítása: ha nem tudják visszafizetni, fizet a biztosító. (Durván ez a CDS, Credit Default Swap, „hitelbiztosítási csereügylet”.) Mennél több rossz hitelest szerzek, annál többet keresek a biztosító oldalán. E konstrukció mellé még azt is kitalálták, hogy egy kihelyezett hitelre nemcsak a kihelyező (bank, fedezeti alap) köthet biztosítást: Ugyanarra a tételre számos más, a kihelyezett hitellel kapcsolatba nem álló spekuláns is köthet biztosítást. Kialakult egy virtuális piac melyben egy kölcsöntételre több százan köthettek biztosítást – ráadásul ez tuti üzlet volt, mert a rossz hiteles – természetesen bedőlt, hisz ez is volt az egész konstrukció alapja – akkor meg a biztosító fizetett. Soros és a modern Nostradamus: Nouriel Roubini annak idején figyelmeztetett, hogy ez egy negyvenezer milliárdos piac, - sokszorosa az amerikai állampapírpiacnak - azaz túlnőtte önmagát és ezért pillanatok alatt be fog dőlni, amiből világválság lesz. Senki nem figyelt rá.

Mert a fináncszféra e folyamatból csak a profitot látta, s mivel ezek az eszközök jól tejeltek, sokáig fantasztikus sikerrel szerepeltek. Az egész pénzpiac fújta a lufit. Eredmény a világválság és öt millió kilakoltatott. A pénzpiacok parancsnoki szerepének kialakulása persze jóval bonyolultabb, Az itt említetteken kívül van még egy tucat hasonló invenciózus eszköz forgalomban. Közös tulajdonságuk, hogy magas megtérülésük – profitjuk - átszivattyúzza a tőkét a termelésből a fináncszférába. Következmény a gyárak kiszervezése. Nem korszerűsítés, modernizálás – hanem felszámolás. Besegítve a munkanélküliség gyártásába… (Mellékesen mondom: Obama radikális reformokat hozott a bankszektor átépítésére – válságbiztos rendjének kialakítására – de a bankok falanxa ellenáll: a pénzvilág ma erősebb, mint az Elnök, meg a kormányok. Megy tovább a kaszinó.)

Megáll-e Ázsia „nyomulása”?
Augusztusi szenzáció volt: Kína – megelőzve Japánt – a világ második gazdasági hatalma lett. Ezzel azonban felerősödött egy titkos verseny: sikerül-e Európának/Amerikának feljönnie (vagy: egyáltalán tartania magát) addig, mire Ázsia kifullad? Mert – felteszem - egyszer vége lesz ennek a pokoli iramnak. Ami egyelőre még messze van, Kína urbanizációja most robbant be, - minek következtében nyersanyagigénye Amerika háromszorosa. (Ausztrália GDP-jének harmadát pl. csak a Kínába irányuló vasérc export teszi ki. Igaz, e fém kitermelésben ők a világelsők.) Bár Kína második lett, egyelőre szegény ország: az egy főre eső GDP csak 6100 dollár (USA: 40.000 $ körül). A belső fogyasztás épp hogy beindult. Ugyanakkor az is látszik, hogy Kína kétszer olyan gyorsan zárkózik fel, mint ahogy – a 80-as években – Japán száguldott a világgazdaság élére. Viszont ketyeg a demográfiai bomba – a férfilakosság egyoldalú növekedése veszélyezteti a reprodukciót, egyszer csak Kína is elkezd öregedni – na, ezt kéne Amerikának és Európának kibekkelnie. De hagyom a találgatást: a verseny jelen idejű, és egyelőre az a helyzet, hogy Amerika nyerő pozíciói is veszélyben vannak. (Irodalma van már „hanyatló fázis” (american declinism) jelenségének, - aminek persze semmi értelme...) Vagyis Kína továbbra is nyomulni fog, s közben termeli a fejlett világ munkanélküliségét. Motiváció megvan: egyetlen ellenfelet ismer: Amerikát. Így aztán csak azon tudok rémüldözni, hogy mivel járna, ha az ázsiai munkadrillt kéne átvennünk – jobb nem beszélni róla.
Összegezve: a válság jócskán elhúzódik, a munkanélküliség mint átok rátelepszik Amerikára és a fejlett világra, - és akár hogy is nézzük, az egész mögött az elvesztett Amerika-Kína párharc lapul. Ma legfeljebb örülhetünk, ha elkerüljük a W-alakú recessziót. Ami egyáltalán nem biztos – de talán ennyi sikerülni fog.


[1] Ázsiai minimálbérek: Kína 200$/hó, Indonézia 140$, Vietnam 120$, Banglades 70$.
[2] Michael Lewis: The Big Short, Inside the Doomsday Machine, New York, 2010.)

Tuesday, October 12, 2010

számok a testeden

A fószer - legyen John D, kórházba került valami apró nyavalyával. Csakhogy azt vette észre, hogy minden nap valamelyik szervéből vesznek ki valami mintát. Gyanús lett a dolog, kérdezősködött, utána járt a dolognak, kisült, hogy az egyik génjének, amit belőle vettek ki, már száma is van, amin bejegyezték, mint patentet. Nagyon nem tetszett neki a dolog – hogy veszi az ki magát, hogy a fenekem egyik fele más tulajdona legyen? – bíróságra ment. Évekig küzdött végül a kaliforniai legfelső bíróságon kimondták: vesztett, mert ”nem akadályozhatja egy fontos találmány felfedezését.” A „kivételezőnek” lett igaza. A lopónak.

Elképzelem, hogy az ember (egyén) anatómiai atlasza nemcsak latin nevekkel van teli, hanem számokkal is, melyik alkatrész kinek a tulajdona, ha gyógyítani akarják, mondjuk a hasnyálmirigyemet, akkor X gyógyszergyárnál van annak az alkatrésznek (génnek) szabadalma (patent-joga), ami kedvező gyógyulási eredményt biztosít. Szóval előbb oda kell fordulni, - megvenni a jogot – aztán elmenni egy másik boltba a számmal jelzett gént megvenni, és csak aztán lehet operálni. Már most is sok számot cipelek magammal: szig. szám, TAJ szám, jogsi szám, biztosítási szám – nem sorolom. Most még jön hozzá pár ezer alkatrész- és licensz-szám. Testem – telefonkönyv a műtőasztalon. Különböző alkatrészeim más és más által tulajdonolt részecskék.

Kb. így. Biztos nem mondom pontosan, meg aztán ezt a jelenséget már sokszor megírták, - engem most csak a számok idegesítenek. Pedig nem kéne: nők, férfiak tele vannak tetkóval, na, bumm, most még rájuk írnak pár számot, nem akkora eset, és még szexis is lehet.

Faust saját lelkét adta el, a tudomány más testét (annak alkatrészeit) adja el. Igaz, nem az ördögnek… És pénzt is hoz a házhoz.

Azért zsenánt.

Labels:

Friday, October 01, 2010

Védik a nőket

Egyre többször (és több helyen) írnak arról a furcsaságról, hogy a vezető pozíciókban (CEO-ként) kevés a nő. Meg egyáltalán, ahol kemény a meló és - főként! - sok a pénz, ott ritkábban jut nekik hely. Biztos, mert gyengék. Mondja valaki a csúcsról. De mondom: egyre többen védik őket. Hogy nagyon is jók. Egyre több fórum, lap, tévé áll ki mellettük: nem azért vannak kevesen a csúcson, mert gyengék, hanem mert a mai versenyszférában olyan intenzitást, és rabszolgai odaadást igényel a cég, hogy az ott dolgozóknak nincs lehetőségük megosztani életüket gyerek és munka között. Az egyik lap egy ügyvédi irodát említ, ahol egy bonyodalmas (több milliós) ügyet este tízig tárgyalnak a kuncsafttal, a megoldás pillanatában viszont az ügyfél azt mondja, hogy reggelre kell neki az anyag. A cég nem mondhatja, hogy kérem munkatársunknak pici gyereke van… Vagyis: ide alkalmatlan... A rendszer kegyetlen. Ezért aztán jobb, ha férfi van ebben a pozícióban keccsöljön csak ő reggelig, otthon meg ellátja a gyereket az asszony. Ha egyáltalán van nekik gyerek. Mert az se valami frankó, ha a gyerek hétszámra nem látja apját.

Mondom, védik a nőket: nem gyengék, buták, vagy dekoncentráltak, hanem életüket meg kell osztani hivatásbeli és személyes felelőségük között. Már ez is nagyon szép. Igaz, mögötte az a hipotézist vélem látni, hogy maradjon otthon az asszony pár évre, és minden megoldódik. Hogy aztán pár év múltán már lesheti, hogyan kerül újra pozícióba, arról nincs szó. (De legalább megoldódik a konfliktus. – kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Vannak lehetőségek…

Csak az szúrja a szemem, hogy ezekben a "védelmező" riportokban, cikkekben, tévé-skecsekben - a gyereknevelés csupán személyes felelősség. Nyilván az, elsősorban. De nem lehet elfelejteni, hogy ez a felelősség a társadalomé is: a felnövő generáció minősége nem privát ügy, a társadalmi értékek újratermelődése ettől függ. A mai workaholic életforma, executive ethos stb. nem törődik ilyesmivel, erre nincs idő – amiért később a társadalom fog súlyos árat fizetni. (Ha már nem fizet ma is.) Említettem az apa nélkül felnövő gyerekeket – nota bene: házasságon belül. Anya nélkül még rosszabb. Nemcsak azért, mert nincs modell, hanem mert nem pótolható az értékátadó, emberformáló szerepet illetően: kell mind a kettő. Idő meg nincs rá. Ha executive akarsz lenni, ne akarj gyereket. Vannak megoldások (részmunkaidő, munkád felét más csinálja) – nagyszerű dolog, kár hogy nálunk nem veszik komolyan. De félek tőle, hogy csak átmeneti megoldás. A nőknek (netán a férfiaknak is) be kéne számítani munkájukba a gyerekkel való foglalkozást. Ilyen is van már. De nem terjed. Sajnos ma még a gyereknevelés csak magánügy. Az abortusz nem. Az keményen társadalmasítva van, mindenki beleszólhat. Aztán mikor itt a gyerek, azt már csinálja a nő, ahogy tudja.

Csakhogy nemcsak a nők fognak ettől szenvedni. A társadalom minősége romlik. Valami elveszik. (Hoppá: multidőben kéne fogalmazni... bocs.)

Túl sokat dumálok már megint. A lényeg az, hogy a férfitársadalom szép (politically correct) dumába csomagolja, hogy tesz a nők státuszára, lenyulja a jól fizető pozíciókat - és nem izgatja magát a helyzet lehetséges korrekciójával.