A siker titka: Eszenyi bátorsága

Eszenyi hihetetlen bátorsága. Saját lelkét-vérét teríti a néző elé a Vígszínház Premier c. előadásában: soha nem látott viviszekcióval. (bejegyzés: 2019 április 2)

És sikere van. Nem is a darabnak, vagy Cassavetes-nek, társulatnak, úgy az egésznek, hanem Eszenyinek. Olyat produkál a Víg színpadán, amit ritkán láthatsz idehaza, de bátran mondom, hogy a világban sem: önmaga viviszekcióját viszi a publikum elé. „Mindenki azt kérdezi, hány éves vagyok?” – mondja előbb magában bosszankodva, aztán egy slukk után előrejön és a nézők pofájába sírja- dadogja-ordítja. Mert a Premier c. játék itt a Vígben nem a bemutató előtti idegességről, az utolsó simítások káoszáról, netán a főszereplő hisztijéről szól hanem Myrtle Gordon-ról a sztárról, akinek játékán áll vagy bukik ez a Broodway-i produkció. És Myrtle-nek ugyan sok baja van – a filmen tök részegen találkozunk vele – de Eszenyi húzása mindent felülír: zseniális húzással, és hihetetlen bátorsággal, önmagát boncolja: hogy ti. retteg az öregedéstől, ami a Broadway-n a sztár halála.

Pedig Eszenyi ma ís gyönyörű, sugárzása átüt minden jeleneten, ám lelke mélyén (mondja-mutatja) fél az idő múlásától. A sztár legvészesebb, legkegyetlenebb sorsfordulójától. Igen, önmagáról beszél-játszik, hogy bár még messze van a nagymama szerepektől, de azért nem tudja ezt darabbéli asszonyt eljátszani, mert benne önmagáról kell vallania. Ezért aztán a pia, a veszekedés: hogy nem tudom eljátszani, meg hogy partnere ne üsse meg – amit a szerep megkívánna; meg hogy a rendezőnek – Manny-nak azaz: Hegedüs Gézának – fogalma sincs lelke titkolt küzdelméről, szóval mindez csak fedőszöveg, gesztus-paraván, ami mögül Eszenyi színészi-emberi valója tekint rád. Szemünk láttára boncolja fel magát. A pia is csak e „megmutatás” kínjának/elrejtésének gesztusa.

           

Már egy hónapja volt a bemutató, Pest-Budán egyre többen akarják látni ezt a produkciót, mert ez a játék Eszenyi révén most tényleg vérre megy. Engem meg bosszant egy-két kritikus kollégám érzéketlensége. Miszerint e rettegett vallomást mellékesnek látják, vagy csak hisztériát ott, ahol egy élet rettegését viszi a színész véresen-valós gyötrelemmel a színpadra.

           

Eszenyi ezzel a játékával színháztörténetet ír: a női színész-sors legmélyét mutatja meg, úgy ahogyan korábban még soha senki nem merte. Igaz, hogy a rendezés (Martin Čičvák) pár jelenetet a látvány kedvéért eltúloz (pl. a bárbéli dzsesszparádé, mutatós, csak hosszú betét, ami eltereli a figyelmet.) De Eszenyi átverekszi magát ezeken az apróságokon: saját lelke mélyrétegit felhozni fontosabb neki. Minek következtében, tán még soha nem láttam ennyire őszinte és megrázó játékot tőle. Tényleg saját vérét viszi a deszkákra.

Csoda.

Újra itt az alma írja c blogomban

 Újra itt az alma írja c. blogomban

Kisült, hogy freemail-es lev progival lehet ide kerülni, ide kerültem megpróbálom hasznáni, ha nem megy, marad a filmfilozófia c ócskaság. (Már nem használom a filmet filozófiára...:)

Média blues

a frász tör már hogy a hazai média, újság on-line hírszolgálat csak a  Kiss L ügyön tud rágódni már két hete - vagy tán régebbről - politika csak külföldön van? Ha van a hazaiban - hiányos. Annyi minden történik a világban és annyi minden történik nálunk: a média-újság és digi portálok kussban vannak. Miért. Még jó h olvasok néhány külföldi lapot, - azok színvonala is sokat romlott az elmúlt 5 évben, de mégis, ott van értelmes duma meg írás. Hát, nem ilyen volt a magyar zsúrnalizmus régebben (nagyon régen)....

Jövök ide az tutkó

most hogy nincs más, idejárok ezentúl,
gondolom jó lesz
alma

Egy blog halála

jött hírvivő h a HVG blogom ugrott - megszünt a blog-doboz, - aki hallja adja át

Nagyik országa (már ahol van...)

Nagyi nélkül nem megy, mármint két-három gyerekkel a nyárban evezni. Mindig is tudtuk, de most a kéthónapos vakáció kiakaszt. Ovi zárva, tábor legfeljebb 10 napos (és drága), az egyik lefut, lehet másikba költöztetni a klambókat. A szünidő felét így is a szülőknek kell abszolválni, abból a kéthetes szabiból, ami talán maradt az évből. Ahol van nagyi ott nincs gond: kora reggel két oldalukra egy-egy kiskrapek akasztva, állnak sorba a strand előtt. (Délre haza kell érni: főzni? Gyereket ágyba tenni, gyógyszert kiváltani…)

Ahol nincs nagyi: két hónap bájos pokol. („Mégsem lehet kulcsos gyereket csinálni csemetéimből…”) A két szülő szabijából talán kifutja a másfél hónap. Két tábornál többet úgysem lehet a gyerekre sózni, (pénz sincs annyi), és talán a maradék szabiba egy hét Balcsi is belefér. A többit: egyedül?

X-éknél a nagyi fellázadt: neki is jár szabi, most például lemegy Hévizre. A naptár összeomlott, férj feleség totálkáros: De mégis nagyi, nem lehetne szeptemberben, isi kezdés után, még szép idő van. Nem, mondja nagyi, „tavaly is ezt játszottátok, végül nem jutottam sehová, pedig Futaki doktor lelkemre kötötte, hogy ezzel a lábbal muszáj fürdőbe járnom.” Nem-e lehetne-e… - egy darabig ment a civódás. És nem.

Aztán beteg lett a gyerek, láz, gyógyszer, mackó. Újra nagyihoz: de nem, oldjátok meg, ennyi nekem is jár. Telefon: bocs fennforgás van, ma nem jövök; dokinéni, délután, gyógyszer talán még van annyi. Férj elviharzik: majd váltalak.

Feleség ül az ágy mellett, a homlok forró, orca piros - mesét olvas.
-          „A nagyi olvassa” – mondja alig hallhatóan a gyerek.
Nagyi egy darabig még ellenáll, de aztán – mesél:Hévíz, nyár, szabi ugrott. A gyerek elalszik.

Nagyi nélkül nem megy. És ahol nincs nagyi?

Irigység (könyvnap)

Az Író gyorsan lapoz, golyóstolla megáll, felnéz, a nő lehajol, mond valamit, az író gyorsan írja. Egy oszlop mögül nézem őket és irigykedem: miért ő, miért nem én. Az Író kis asztala előtt hosszú sor kanyarog a sátrak között. Híres, imádják, veszik. Az Író becsukja a könyvet, átadja a nőnek, a következő már nyújtózik felé, fel se néz, kinyitja, írja. Miért nem én? - kérdem ismét, és máris én ülök a háromlábú széken és felnézek a nőre, aki nyújtja a könyvet, „Bleierné, Piroska”, - mondja és én megrázom a golyóstollat, mert a „B” betűnél elakadt, kaparja a papírt, nem ír. Keresem a másikat, mindig van nálam két-három, most nincs, felnézek. Hosszú a sor, csupa nő, de most látom, mindegyik arca ugyanolyan, - mintha csak Bleiernék állnának sorban, kezükben könyvek, elmosódott címlapokkal, egyik sem az enyém. „Tessék” mondja az előttem álló nő és kezembe nyom egy tollat. Írom a sztenderd szöveget, amiben egy kérdőjelnél elakad a kezem. Hőkölök, mert a papíron az áll, hogy „miért jöttél?”. Ki kéne radírozni, (nem lehet). Másik könyvet veszek elő a lábamnál álló halomból, ez így rettenetes. A nő arca holtsápadt, szeme becsukva. A sorban állók arca mind holtsápadt és mindnek csukva a szeme. Most, hogy nem látnak, lopva kicserélem a könyvet, - ez sem az enyém – nem érdekel, kezdem előröl. „Mondja a nevet” – „Bleierné, Piroska” – „ja”, mondom és írom. A papíron: „Hová mész?” Most már nem törődöm vele, aláírom, visszaadom, következő könyv, írom, hogy „hová mész?” aláírom, gépiesen megy, egymás után, azonos szöveg, azonos gesztus. A sor nem fogy, végül mégis csak egy asszony áll a pult előtt, kezében egy nagy alakú kötött könyv. Kinyitja, az oldalon csak egyetlen sor, az én nevem. Rámutat és int, hogy írjam alá. Aláírom, a nő eltűnik. Én meg egyedül állok az oszlop mögött, lassan vége a ceremóniáknak, a sátrakban pakolnak. Irigykedek - csak azt nem látom, kire? Miért? Minek? Mindegy.

Bérbarátnő

 

VIP néven: escort, jobbaknak. (Nem olcsó: jobb fazon akár ezer euro is lehet – per óra.) Nem okvetlenül tartozik hozzá szex, inkább társaságszolgáltatás estélyeken, színházban, üzleti tárgyalás utáni fogadáson, meg ilyen fancy helyeken. És – tán ez a legfontosabb – olyan társ legyen a hölgy, aki meghallgatja, akivel lehet beszélgetni, akinek kipakolhat és aki nem él vissza vele a felszippantott információval. (Diszkréció – mondják – alapkövetelmény. Mert a füleseket el is lehet adni…) Ebből következik, hogy nem bombázó vagy modell lányok jönnek be ezen a pályán, hanem – a megbízhatóságon túl, - akik tudnak beszélgetni, akikben van empátia. (Különben a megbízhatóságról az ügynökség gondoskodik: kemény szűrővizsgák vannak e pályán…)

Egy escort blogjában említi, hogy elég sokan vannak negyvenes, megállapodott (tehetős) férfiak, akik csak dumálni akarnak, - na, jó, van kiegészítő sport is, de nem ez a fontos nekik. Hanem a meghallgatás. A lányok oldaláról ez sem könnyű: belecsöppenni egy bonyolult családi, üzleti, pénzügyi manőver-dzsungelbe és ott tudni hol/mit kellet/lehet mondani, hol csak bólogatni, vagy szépen figyelni… hm. Nem egyszerű.

Engem most a másik oldal, (a tehetős középkorú pasik) érdekelnek. Hogy ők miért bérelnek barátnőt? Sztenderd válasz (nincs ideje, tárgyal, utazik, 24 órában elfoglalt stb.) – nekem ez most nem stimmel. Szerintem – mindezeken túl - itt másról, a lélekről van szó, a puttonyról, amit cipel, és nincs hol leraknia. Nem sajnáltatni akarom ezeket a fiukat, csak korrigálom az előítéleteket. Képzeld el milyen magányos lehet egy ilyen pasi, otthon se tud ezekről a dolgokról beszélni – ha van otthon, meg asszony benne – nincs barát, akiben megbízhat, hogy nem él vissza azokkal a titkokkal, melyekről beszél neki. És nem neveti ki, nem oktatja ki, - szóval a beszélgetős magány autogenerált, maga a pasi hozza létre. Nem tud megnyílni, se belül, se a külső körülmények zártsága okán, kívül. Mert bizony, ez a privátszféra nem nyilvános és nehéz megnyílni, mert nagyon nincs kinek. Itt jön képbe az escort.

Amerikában az analitikus segít. Oda jár a filmsztár, milliomos feleség, az értelmiségi, a bróker. Réges rég lelki szemétládának neveztük az ilyen lerakodó helyet, ma életkérdés: a keep smiling társadalomban ezeket a belső titkokkal nem lehet megnyílni tulajdonképp senkinek: az a gyengeség stigmája. Viszont e terhet cipelni sem lehet sokáig, feleszi a lelket, kitárni meg nincs kinek.