Vége a félévnek - csipetnyi szomoruság

Egyetem, a félév utolsó óráiban van valami csipetnyi szomorúság. Örül, persze, hogy örül mindenki, és mégis. Egy élő test halála, mikor utoljára törlöm le a táblát. A közepétől alakul izgalmasra a dolog. Lesznek kedvencek, megtanulom a neveiket, lesznek olyanok akikkel ritkán találkozom (eltévedtek, h ide jönnek?) és kialakul egy 8-12 fős csoport, akikkel összecsiszolódunk, akikkel nagyokat tudunk nevetni, mindenféléről lehet beszélni, - a hátsó padokban olykor szerelmek szövődnek - elszáll már a francba a szorongás. (Az enyém is, aztán - hajaj, visszajön...)
Jó együtt. Meg a vége felé élvezem igazán az órát - igaz készülök ezekre, plusz exhibicionizmus is dolgozik bennem, micsináljak. És amikor a legjobb, - egyszer csak vége. Nagy game az egész. Legyen poén, újdonság, - kitekintés a világ dolgaira - meg agyak mozgatása és persze simogatás. Nem mindig sikerül. Pláne egy gazd.fogalmak órán. De lehet. (Izzadok bele, keményen...) Szóval, sajnálom, hogy vége van. De ez csak magánügy, nem is tom, miért írom ide. Gondolom ez is exhibicionizmus. Mint ahogy az egész tanárkodás is az - színpadi tevékenység - mondom magam mentségére - performance, szereplés, tapsra is megy a dolog, meg improvizációra - és ha egy óra nem jól sikerül, egy hétig beteg vagyok.
Hát ilyen. Kár hogy vége. (a vizsga - már nem az én világom.)